Hetedik fejezet

Drága olvasóim!
Köszönöm a dicsérő szavaitokat. Rengeteget jelent a véleményetek és nem tudom elégé meghálálni őket! Fantasztikusak vagytok! Mostantól kéthetente tudok majd részeket hozni, viszont hosszúakat, mint ez is. Remélem megértitek és, hogy tetszeni fog a rész! Jó olvasást!
Alexis



2014. február: - Cassandra Lane

[ zene ]
A nap magasan járhat az égen. Sugarai vakító fénycsóvákkal töri meg a szoba sötétségét. Áporodott szag terjeng a helységbe. Mélyeket kell pislognom, hogy bármit is ki tudjak venni a gyenge fényviszonyokban. Megpróbálok a hátamra fordulni, de mihelyst megmozdulok erős kezeket érzek, amint az oldalamnál átölelve tartanak. Az elmúlt este pillanat képei szöknek elmém, amint bezárom szemhéjam. Meleg leheletet érzek vállamon, majd forró ajkak érintése kényszerít arra, hogy kinyissam szemem és rá emeljem tekintetem. Álmos mosoly fut végig arcán. Boldog. Legalábbis ezt mutatja. Viszonzott gesztusom, csak még inkább felvidítja. Erősebben húz közelebb magához. Hátamon érzem szívének dübörgését. Enyhe hideg fut végig rajtam. Megrázkódva tornázom magam ülőhelyzetbe. Lefejtem ölelő karjait és kimászom az ágyból. Az ablakhoz lépve hirtelen mozdulattal rántom félre a fényt kirekesztő sötétítőt. Kitárom és hagyom, hogy a friss levegő átjárja a szobát. Megborzongok az érzéstől, ahogy a hideg szellő a fedetlen bőrömhöz ér. 
- Még mindig nem békéltél meg velem ugye? - hangja rekedtesen töri meg a szobában kialakuló csendet. Vár a válaszomra, de nem tudok mit mondani neki. Az óceán hangját hallgatom és várok a csodára. Lassan három hónapja várok rá, de eddig még nem jelentkezett. Bár sokan már most azt mondják, hogy megfogjam az Isten lábát vele, de ezt csak azért tudják magabiztosan kijelenteni, mert nem ismerik milyen zárt ajtók között. Hallom, amint kiszáll Ő is az ágyból. Végig vezeti kezét vállamon. Próbált megérteni, de ma már felhagyott vele. Kérdezgetett, de én egy fájdalmas mosollyal elutasítottam. Milliószor bántottam meg úgy, hogy nem érdemelte. Az elején a mennyországban éreztem magam, de mára bebizonyosodott, hogy ez maga a megtestesült pokol. Fájdalmakkal kell élnem nap, mint nap. - Miért zársz ki? - hangja gyengéd, fájdalmas. De tudom, hogy ez csak egy pillanatnyi állapot. Órák kérdése és ott folytatja, ahol az este befejezte. Szét nézve a szobában üres üvegek hevernek mindenhol. Ahogy rájuk esik a fény és visszatükrözik a napsugarakat, gyönyörű árnyjátékot játszanak a bútorok között. Megfordulva fáradt mélybarna szempárba nézek bele. Mosolyt erőltetve arcomra, megrázom fejem és egy apró csókot nyomok ajkaira. Arcát apró tenyerem közé fogom. Ujjaim végig vezetem dús világos barna fürtjei között majd magamhoz húzom és nyugtatólag végig simítom fedetlen hátát. Kezei ösztönösen ölelik meg derekam. Ritka volt, hogy ilyen őszinte és bensőséges pillanat alakult ki közöttünk, de ezek biztosítják bennem, azt, hogy Ő is emberi lény, érző lélekkel. Ezekért a percekért érdemes végig szenvedni sötét óráit. Emlékszem mikor bemutattam anyának. Azt mondta, hogy apára emlékezteti, amikor még ő is teljes és boldog életet élt. Akkor kellett volna megmondanom neki, hogy nem éppen arra az énjére hasonlít, hanem a sötét, kegyetlen és erőszakosra, de nem volt szívem összetörni az általa felépített képet Justin-ról. - Tudom, hogy kibírhatatlan vagyok - könnyfátylon keresztül nézek fel rá. Bánatos mosoly húzódik karakteres arcán.
- Ne beszélj butaságokat - cáfolom meg. Kibontakozok öleléséből és a fürdőszobába magamra zárva az ajtót nyitom meg a zuhanyt és állok be a forróvíz alá. Cinikus nevetése hallatszik a vastag tölgyfa ajtón és az, ahogy erős keze ütemesen érinti. Bebocsájtást kér, de semmi kedvem meg válni a nyugalmat árasztó meleg cseppektől. Próbálom figyelmen kívül hagyni, de egyre erősödő kopogtatás lehetetlenné teszi a relaxálást. - Mondd! - tárom ki az ajtót. A víz még mindig folyik a zuhanyban. Nedves testemet csak egy törölköző takarja el kíváncsi és vágyakozó pillantásai elől. Kérdőn nézek rá, de csak egy huncut mosoly jelenik meg az arcán. Lassú léptekkel közeledik felém. Keze ott érinti az ajtót, ahol az enyém. Tekintetét mélyen az enyémbe fúrja. Lassú mozgása megfagyasztja bennem a vért. Tudom mit akar. Ellenkeznék, de nincs hozzá energiám.
- Ne kezelj úgy, mint egy gyereket - vontatottan ejti ki szavait ezzel is hatást gyakorolva rám. Megfeszítem magam és próbálok erősnek mutatkozni. Erőm összeszedve teszem kezem mellkasára és megállj parancsolva neki. Értetlenül emeli rám borostyán ként ragyogó szemeit. 
- Most ne. Sietnek kell a kórházba - ahogy felfogja mit mondok, bocsánat kérően néz rám. Lemondóan megrázom fejem majd megvárva míg kivonul a helységből s a szobából is hangosan becsapom az ajtót és ráfordítom a kulcsot. 


A város amely sosem alszik. Angyalok városa. Az álmok városa. Ki hogy nevezi Los Angeles-t, de nekem csak egy hely, egy pont a térképen, ahol az álmomat élem meg, de nem érzem, hogy tényleg erre vágytam volna. Azzal a tudattal együtt élni, hogy míg én a legnemesebb tánciskolákban tanulhattam, anya egészségügyi állapota egyre csak romlott, úgy, hogy én észre sem vettem. Fogalmam sem volt arról, hogy ő régen beteg volt. De mikor besétáltunk az orvos irodájába és az régi ismerősként fogadta, ledöbbentem. Azt mondta, hogy már várta, hogy megjelenjen, mivel ritka az olyan ember, akinek ez a betegsége elmúlik magától. Értetlenül emeltem rá tekintetem. Nem értettem miről beszélnek. Majd felvilágosítottak, hogy anyának májelégtelensége van és hiába kap kezelést az utóbbi időbán romlott az állapota. Rá egy hétre, hogy találkoztam Dr. Campbell-el, anyát be kellett vinni a kórházba és bent kellett hagynom. Majd miután jobban lett és haza engedték kaptunk egy számlát, 3000 dollárról. Én vettem át a csekket és első utam Justin-hoz vezetett. Magam sem tudom miért pont hozzá, de ő tűnt egyedül esélyesnek, hogy segítsen. Alkut ajánlottam neki, amit előszeretettel fogadott el. Azóta magához láncolt és mindenhová együtt megyünk. Most is mellettem sétál a folyosón, úton anya szobájáig. Minden egyes alkalommal mellettem van és bár nem tudja, de rengeteget jelent a tudat, hogy nem kell egyedül végig csinálnom ezt. Holly mióta megtudta, hogy egy "párt" alkotunk, megszakította velem a kapcsolatot így rá nem számíthattam. Nem mondhattam el neki, hogy nem minden az, aminek látszik, de nem volt hajlandó végig hallgatni. Rám csapta a telefont azzal, hogy felejtsem el őt. Nem értem, mai napig, hogy valaki legjobb barátnője, hogy képes erre, de most már mindegy. Tovább léptem, vagyis ezt mutatom a világ felé. 
- Szia - hatalmas mosolyt varázsolva arcomra lépek közelebb anyához, aki napról napra soványabb. Nincs étvágya. Azonban, ha megjelenünk mindig jó kedve lesz. - Hogy vagy ma? - teszem fel a szokásos kérdést. Megrázva fejét jelzi, hogy nem akar erről beszélni és engedve neki hagyom, hogy más irányba terelje a beszélgetést. Óráknak tűnő percek múlva Justin telefonja megszólal. Elnézést kérve távozik, teljes csendet hagyva maga után. Anya nagyon szerette Őt és meglepő módon Ő is törődött anyával. Amikor eljöttünk legtöbbször jóízű beszélgetéseiket hallgattam mosollyal az arcomon, miközben belül zokogtam és sikítottam a fájdalomtól, hogy így kellett anyát látnom. 
- Kicsim beszélnünk kellene - nehezen feljebb tornázza magát, hogy egy magasságba legyünk. Érdeklődve várom, hogy folytassa, de az ajtó hangos csattanással vágódik ki. Gondterhelt arccal tér vissza körünk be "álmaim lovagja".
- Sajnálom Jocelyn, de mennünk kell. Valami közbe jött, de ígérem holnap megint jövünk - öleli magához sűrű bocsánat kérés közepette anyámat. Fájdalom tükröződött szemeiből, de nem tette szóvá mennyire fáj, hogy ilyen hamar mennünk kell. Felállva odalépek. Várakozóan nézek rá. - Mit akartál mondani? - látom, amint megremeg szája, de továbbra is ott virított a mosoly az arcán, mintha minden rendben lenne. - Majd holnap megbeszéljük. Vigyázzatok magatokra! - karjaiba zár. Érzem, hogy rengeteg energiát használ fel azzal, hogy ilyen megerőltető mozdulatokat tesz. Még mondanék valamit, de Justin erősen ragadja meg karomat és maga előtt kitol a kórteremből. Sose volt ilyen, ha anyánál voltunk. Minden ügyet otthon hagyott, hogy ezt az időt semmi ne tudja tönkre tenni. Szóval valami nagyon fontos történhetett. Csak tudnám mi zaklatta fel ennyire!

4 megjegyzés:

  1. Drága Jordi,

    El kell hogy mondjam ez egy elég komoly és szomorú rész volt. Teljesen át tudtad adni ennek az egésznek a hangulatát és a lány érzéseit amit csak még jobban fokozott a zene és a hozzáillő kép is. Ez nem semmi.
    Viszont meglepődtem a történet alakulásán. Nem számítottam rá, hogy így csalódik majd Justin-ban és sajnálom azt a kapcsolatot ami köztük van. De még rosszabb az ami Cassy anyjával történt. Bár még nem minden tiszta, de alig várom hogy kiderüljön mi az a fontos dolog ami félbeszakította a másik ugyancsak fontos dolgot.
    Fokozódik az izgalom.... : )

    U.i. : Tényleg csodás lett az eleje.

    Puszi,Bius

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Bius,

      Nagyon köszönöm a dicsérő szavaidat! El sem tudom mondani, milyen jól esik. Örülök, hogy tetszett. Az észre vételeidre nem reagálnék csak annyit, hogy majd minden idejében kiderül! Fantasztikus érzés, hogy pozitív véleménnyel vagy a részről! Köszönök mindent!

      Puszi, Jordi

      Törlés
  2. Úúú, Jordi!

    Azt hittem kommenteltem már O.o de nem! NA de akkor itt is lennék!
    Az elejénél a leírásod mesés volt! ;) Nagyon érdekes és váratlan rész volt, mégis iszonyatosan tetszett a hangulata ellenére. Sajnálom ezt a szörnyű helyzetet ami kialakult :( Nem teljesen értek mindent, de várom a többi részletet! :)

    Pusz

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Pippa!

      Semmi gond! A lényeg az, hogy bepótoltad és elmondtad a meglepően pozitív véleményedet! Köszönöm a dicséretet, még mindig hihetetlen, hogy tetszik az írásom! Hidd el előbb utóbb tiszta lesz majd minden!

      Puszi, Jordi

      Törlés