Huszadik fejezet

Drága olvasóim!
Mérhetetlenül sajnálom, hogy csak most jelentkezem. Nem terveztem ekkora kihagyást, de nagyon besűrűsödött az életem és vannak most dolgok, amik fontosabbak annál, hogy feltegyem az újabb fejezeteket. Nem érzem úgy, hogy szabadkoznom kellene, hisz nem köteleztem el magam és nem ez a munkám, viszont a suli az és a tovább tanulásom most az első helyen áll jelenleg az életemben. Érettségizni fogok, így gondolom ezzel mindent megmagyaráztam... Viszont, nem fogom abba hagyni az írást. Nem ígérek semmit, de amint tudom hozom a folytatást. Addig is jó olvasást!
xxAlexis


2014. november: - Holy Williams

[ zene ]
Sose gondold azt, hogy valaki, akit évek óta ismersz nem tud meglepetéseket okozni. Sőt, az ilyen személyekben tudsz a legnagyobbat csalódni. Azt hinnéd, hogy ismered. Hogy mindent tudsz róla. Szinte testvérként tekintetek egymásra. Aztán történik valami, ami után minden más lesz. Ez mindkettőtök életére hatással van. Ott állsz azelőtt az ember előtt, akit alig pár hete még a legjobb barátodnak tartottál. Belenézel smaragdzöld szemeibe és úgy érzed, mintha egy idegen állna előtted. Aztán emlékek rohannak meg. A semmiből bukkannak elő és teljesen tönkre tesznek. Idiótának érzed magad amiatt, hogy hittél benne. Hogy bíztál benne. Hogy elmondtad neki a kétségeidet, a titkaidat. Azt hitted, hogy amiket elmondd azokat úgy is gondolja. Hogy számít neki az együtt töltött idő. Az órák, amik most felesleges pazarlásnak tűnnek. Azon tanakodsz vajon, hol rontottad el. Hiába. Nem találod a válaszokat, mert se te, se ő nem adhatja meg azokat.
Kétségbeesetten rohanok be a kórházba. Óráknak tűnő percek telnek el, míg megjelenik egy ápoló a nővérpult mögül. Érdeklődve emeli rám tekintetét. Arcán mosoly terül el. Idegesen dobolok ujjammal a pulton és próbálok értelmes mondattöredékeket kinyögni, de csak elfojtott zokogásom maradványai próbálnak előtörni. De nem lehet. Most nem gyengülhetek el. Tudnom kell, hogy mi történ és hogy miért történt. Mély lélegzetet veszek és várok míg pulzusom lassulni kezd. Az ápoló még mindig érdeklődő tekintettel néz rám, de egyszerűen nem vagyok képes megszólalni. Félek kimondani hangosan a bennem megfogalmazódott mondatot. Pedig ezek csak puszta tények. "A legjobb barátnőm megpróbált leugrani egy kőfalról az alatta elterülő szakadékba." Rémesen hangzik. Mi vezet egy húszon éves boldog, életvidám lányt arra, hogy ezt tegye. Hisz már kezdett egyenesbe jönni. A Mike-kal való konfliktusok is letisztázódtak. Justin újra mellette volt. Visszajött a társulathoz és mikor táncolt, olyan volt, mintha szárnyalna. És mégis, mégis képes volt ezt tenni. Ha  ha Justin nem kapja el a kezét most biztos, hogy...
- Holy! - tompán érzékelem, hogy valaki a nevem szólít. Lassú mozdulatokkal megfordulok. Végig vezetem tekintetem a folyosón majd megakad szemem egy alakon. Vontatott mozdulatokkal áll fel a földről. Szemei vörösek a sok elmorzsolt könnycsepp miatt. Fejét lehajtva közeledik felém. Nem akarja, hogy felismerjék a váróteremben lévők. Megragadja kezemet és egy csendes folyosó felé kezd húzni. - Nagyon nagy baj van Holy. Cassy.. - és itt megakad. Nem tud egy hangot sem kiadni. Rám emeli könnyben úszó szemeit. Tehetetlenséget olvasok ki a borostyán íriszekből. Retteg. Fél attól, hogy elveszti ő. Pedig még csak most kapta vissza. Hátamat a hideg csempével borított falnak vetem. Lábaim elgyengülve rogynak össze. Megtörten és értetlenül érek földet. Órákig ülünk a semmibe meredve. Nem érzékelem a külvilágot. Az egyetlen kapcsolatom a jelennel, az Justin keze, amely az enyémbe kapaszkodva várja a híreket. Nem foglalkoznak velünk. Az itt dolgozók már hozzászoktak ehhez a látványhoz. Nap, mint nap találkoznak várakozó családtagokkal, akik szeretteikért bármeddig képesek egy helyben ülni és várni. Mert mást úgy sem tudnak. 
Gyűlölöm a kórházakat. Ahányszor csak ide kellett jönnöm, mint üresen, kisemmizve távoztam. Valakit mindig magam mögött kellett hagynom. Zárt ajtók mögött a fagyos alagsorban. De minden egyes alkalommal felálltam és túl tettem magam a csalódásokon. Azonban Cassy-vel más lenne a helyzet. Azt nem élném túl, ha a legjobb barátnőmet kellene eltemetnem. Az végleg a padlóra küldene. El sem tudom képzelni az életemet nélküle. Hisz a legjobb barátnőm, szinte a nővérem. Minden meghatározó pillanatban mellettem volt és segített feldolgozni,valamint döntést hozni.
- Cassandra Lane hozzátartozói kérem fáradjanak a nővérpulthoz. Cassandra Lane hozzátartozói kérem fáradjanak a nővérpulthoz - még háromszor hangzik el a mondtad, mire bármelyikőnk is felfogja,  hogy ránk várnak. Hogy végre valamit megtudjunk Cassy-ről.
Justin erősen kapaszkodik belém, mikor megpillantja a fehér köpenyt viselő személyt. Egyenesen a szemembe néz, de olyan érzés, mintha a vesémbe látna. Bemutatkozik. Illedelmesen kezet ráz mindkettőnk el és arra kíváncsi honnan ismerjük a betegét. Justin felel. Nekem egy hang sem hagyja el a torkomat. Képtelen vagyok megszólalni. Miután megbizonyosodik kilétünkről, elkezdi lökni a szokásos betanult orvosi szöveget. Egy szót sem fogok fel abból, amit mondd, de egy mondatom mégis megakad a figyelmem: "Mivel a balesetkor értesítő személy, már elhunyt az elmúlt napokban, így tudnom kell, hogy van-e más élő rokon, akit értesítenünk kell a most kialakult helyzetről!?"
Mégis miről beszél ez? Cassy édesanyja, Jocelyn igenis életben van, alig pár emelettel felettünk. Vagy ezzel akarja tudtunkra adni, hogy míg Cassy-t műtötték, meghalt az anyja? Az nem lehet. Hisz azt mondta, hogy az elmúlt napokban. Akkor az nem most lehetett. Bár fogalmam sincs, hogy mennyi idő telt el a között, hogy Cassy-t a műtőbe vitték és, hogy engem értesített Justin. Viszont, ha hamarabb hunyt el Jocelyn, akkor van értelme az egésznek.
- Álljunk csak meg egy pillanatra. Most ezzel azt akarja mondani, hogy meghalt az anyja? Hogy mikor Cassy fel fog kelni, nem lesz mellette az a személy, aki az életet jelentette neki? - justin férfias hangja, most egy megtört gyermekéhez hasonlít. Idegességét és aggódását már meg sem próbálja titkolni. Kérdőn néz az orvosra, akinek meglepettség olvasható le arckifejezéséről.
- Mr. Bieber, Mrs. Lane tegnap délután távozott az élők sorából. Sajnálom, hogy ilyen nyers formában közöltem, de úgy gondoltam, hogy Miss Lane a tudtára adta önöknek még a balesete előtt - zavarában a cipője orrát kezdte el mustrálni, de még így sem tudta leplezni azt, hogy mennyire kínos neki ez a helyzet.
- Mikor láthatom? - ezek az egyetlen szavak, amik elhagyják ajkaim az utóbbi percekben. Semmi nem érdekel csak az, hogy láthassam, hogy egyben van és, hogy fel fog épülni. Mélyen nézek az orvos szemébe. Tántoríthatatlan vagyok. Próbál jönni a sablonos dolgokkal, de látja rajtam, hogy nem fogom egy könnyen fel adni. Még párszor fel kell tennem a kérdést, míg véglegesen megbizonyosodik arról, hogy nem tud kitérni a válasz elől. 
- Sajnálattal kell közölnöm, hogy csak akkor láthatják Miss Lane-t, ha egy közeli hozzátartozója vagyis egy vérrokon ad felhatalmazást. Addig míg nem rendelkezem ilyen engedéllyel, nem adhatok ki az előbbiekben említett betegről semmilyen bővebb információt - tényleg sajnálja. Látja rajtunk, hogy fontos nekünk Cassy. 
- És mi van akkor, ha nem találunk ilyen személyt? - majdhogynem egyszerre tesszük fel a kérdést. A válasz, amit kapunk rá, pedig az, amire számítok.
- Akkor meg kell várni, míg a beteg magához tér és beszámítható állapotban van - ésszerű. De ugyan akkor felmerül bennem az is, hogy soha többet nem fogom őt látni. Mert ha, ne adj Isten, nem kelne fel, akkor az azt jelenti, hogy többé nem láthatom. Vagyis az a kép fog megmaradni róla, amikor utoljára találkoztunk. - Viszont, ha ez nem történne meg, akkor nem engedhetem meg, hogy lássák. - könnyek gyűlnek a szemembe. Justin szorítása alább hagy majd végleg elengedi a kezemet. Megjelennek előttem a képek, ahogy becsapja előttem az ajtót. Haragudott rám, amiért nem támogattam. De egyszerűen fájt látnom azt, hogy szenved Mike mellett. Nem hagyhattam szó nélkül.
Hatalmas csattanásra eszmélek fel. Biztonsági őrök rohannak el mellettem. Egy nővér hangosan felsikolt. Fehér köpenyes alakok tűnnek fel kötszerekkel és injekciós tűvel. Átfurakodva a tömegen elképesztő látvány tárul elém. Magam sem hiszem el, hogy tényleg ő áll előttem. Tekintete elsötétült. Szinte ördögi. Mélyen a szemembe néz. Démoni kacajt hallat, majd félre lökve mindenkit felém siet.

2 megjegyzés:

  1. Drága Barátnőm!

    Ez a rész...ez ..ez lenyűgözött!
    Az eleje elképesztően őszinte és fájdalmas, alatta a zene pedig csak még jobban fokozza a hatást. Óriási ahogy leírtad Holy gondolatait és ahogyan szavakba öntötted a gyötrő érzéseidet. Teljesen magával ragadott de, nem csak az eleje hanem az egész.
    Azt hiszem ez a rész is beírta magát a kedvenceim közé, mert sokat jelent nekem is. Látszik hogy sokat dolgoztál vele, mert elepesztő lett.
    Osztozom a barátnő és Justin fájdalmán és remélem hamar visszakapják Cassyt. A legvége pedig csak még jobban felkeltette a kíváncsiságomat. Micsod jelenet lehetett ott. És mégis ki képes ilyesmire? Alig várom, hogy megtudjam.
    Fantasztikus vagy!

    Puszi, Bianka <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Barátném!

      Megtiszteltetés, hogy ilyen szavakat fűzöl irományomhoz! Alig merem elhinni, hogy ezt tényleg nekem szántad! Elképesztő vagy!
      Igen, szerintem is őszinte lett az eleje, talán túlságosan is kegyetlenre sikeredett. Viszont örömmel olvasom, hogy kedvenced lett! Nekem is közel áll a szívemhez ez a rész!
      A továbbiakról nem mondok semmit. Köt a szerzői titoktartás, de majd idővel te is megtudod mi történt!
      Hálásan köszönöm a szavaidat!

      xxAlexis

      Törlés