Huszonegyedik fejezet

Drága olvasóim!
Itt is lennék a következő résszel. Előre is elnézést kérek a fejetlenségért és azért, hogy kicsit érthetetlen lesz, de ne aggódjatok a következő fejezetben tisztázni fogok mindent! Aminek az érkezése megint bizonytalan, de ígérem, hogy amint tudom hozni fogom! Azt is sajnálom, hogy ilyen rövidke részt hoztam, de most ez volt tervbe véve. A helyesírási hibákat is nézzétek el, amint tudom kijavítom őket! Jó olvasást!
xxAlexis

2015. február:

[ zene ]
Ha két ember törődik egymással, akkor azok tudják a legjobban megbántani egymást. Persze akaratlanul. Mert, amikor az egyik hallgat, akkor arra lenne szüksége a másiknak, hogy beszéljen. Viszont ha beszél, arra lenne szükség, hogy hallgasson. Hogy miért teszi ezt az ember? Valószínűleg azért, mert túlságosan szereti a másikat ahhoz, hogy azt tegye, amit az jónak lát. Sokszor gondoljuk azt, hogy jobban tudjuk, hogy mi a jó a másiknak. A másik személy persze azt személyes támadásnak veszi, mikor mi csak segíteni akarunk rajta. Megakarjuk menteni. Az a legnagyobb probléma, hogy az emberek hosszú évezredek alatt elfelejtett kommunikálni. Elfelejtettük, hogy mennyivel egyszerűbb megoldani úgy a problémáinkat, hogy elmondjuk valakinek vagy közöljük azzal a személlyel, aki a problémát okozza.
Sokszor megfordult a fejembe, hogy odaállok minden egyes személy elé, aki valaha megbántott és valaha fájdalmat okozott nekem. De aztán rájöttem arra, hogy teljesen felesleges lenne, mert azok az emberek, akik engem bántottak nem azért tették, hogy megmentsenek, hanem azért, hogy fájdalmat okozzanak. A sok rágalom miatt, amely engem ért, sokszor késztetett arra, hogy bántsam azokat, akiket szeretek. Figyelmen kívül hagytam azt, hogy esetleg ők is szenvedhetnek attól, hogy én is szenvedek. Észre kellett volna vennem azt, hogy valami bántja. Segítenem kellett volna rajta. Meg kellett volna hallanom, hogy kiabál a ház előtt. Hogy ott van és szüksége van rám.
Mai napig előttem van a kép, hogy ott áll a fal tetején, kezeit kitárva, kész arra, hogy véget vessen a szenvedéseinek. Erőszakosabban kellett volna kényszerítenem arra, hogy leszálljon. Akkor még ma is része lenne az életemnek. Vagyis, ha jobban belegondolok még ma is a részese. De az nem tekinthető annak, hogy egy ágyon fekszik, csövek lógnak ki belőle. Az orvosok mesterséges kómában tartják. Küzdenek az életéért. De tudom, hogy ő ezt már nem akarja. Már nem harcol. Feladta. És a tudat, hogy már nem akar tovább élni, elérte bennem is azt, hogy feladjam. Két hónapja minden egyes nap itt ülök mellette a kórteremben. Szemmel láthatóan lefogyott. Arca beesett. Bőre fakó. Haja fénytelen. Már nem is emlékszem arra, hogy milyen volt, mikor még életvidáman rám nevetett. Elvesztettem Őt. Életem szerelmét.
- Justin? - a hang hallatán felemelem a fejem. Keresem a forrását, de nem találom. - Justin! -  szólal meg hangosabb az előbbinél. Körbenézek a kórteremben, de rajtam és Cassy-n kívül senki nem tartózkodik a klór és hipó szagú helységben - Segíts! - könyörög. Felállok. Kisétálok az ajtón. Végig nézek a folyosón, de az teljesen kihalt. Csönd van. De hisz mit vár az ember az intenzív osztályon? Az eszméletlen betegeken és az őket ápolókon kívül nem nagyon jár erre senki. A látogatási időnek már réges-rég vége van. Nekem sem kellene már itt lennem, de az orvosok jobbnak látták azt, ha felengednek, minthogy lett zaklassam a nővéreket és az ügyeletben lévőket, hogy félpercenként Cassy állapotáról informálódjak. 
- Vágd el! - szólal meg újra a hang. Ismerős. Biztos, hogy már hallottam valahol. Megfordulok és visszalépek a szobába. Cassy mellkasa ütemesen emelkedik majd süllyed vissza. A gép csipogását már fel sem veszem. Az elején még az őrületbe kergetett, de mára már hozzászoktam. - Kérlek! - Cassy-re emelem tekintetem és csak ekkor veszem észre, hogy áll mellette valaki. 
- Ki vagy? - hangomra felkapja fejét. Szemei mélyen az enyémbe fúródnak. Bájosan elmosolyog. Fejét hátra vetve kezd el kacagni. Hullámokban lévő fürtjei finoman ütődnek hozzá vékony hátához.
- Hát nem látod, te buta? - a felismerés hideg zuhanyként ér. A lány úgy néz ki, mintha Cassy-ből és belőlem lenne összerakva. Egyik szeme zafírkék míg a másik gesztenye barna. Ajkai vékony vonásúak, az orra hegyes akárcsak a Cassy-é. Szemöldöke ugyan olyan ívű, mint az enyém. 
- Hogy hívnak? - véletlenül csúszik ki a számon ez a kérdés. Van fontosabb dolog is, amire választ kellene kapjak, de a tudatalattim erre kíváncsi.
- Rose Isobelle Bieber - a döbbenet, ami a válasz után kísér leírhatatlan. Hogy lehet ez? Miért látom azt, aki nem is létezik? Biztos csak az agyam játszik velem. Persze, hisz ez logikus. A kimerültség az oka. Ez csak hallucináció. De miért ilyen valóságos? - Kérlek vágd el a kábelt, amely működteti a gépeket. Ott van az ágy mögött. Látod az a fehér drótot? Az a kulcsa mindennek. Az véget vet ennek az egésznek. - mosolyog, de látszik rajta, hogy bánkódik. Ő sem akarja ezt. Valami miatt viszont mégis rászánta magát. Bár tudnám az okát. Kérdőn néz rám. Tekintetével könyörög, hogy ne tegyem meg, de az arcán lévő magabiztosság arról árulkodik, hogy bármit képes megtenni azért, hogy véghez vigye tervét.
- Miért tennék ilyet? Az orvosok szerint most már csak napok kérdése és felébreszthetik. Ha Ő meghal, te sosem fogsz élni - szavaim hallatán megremeg a karja, amely eddig Cassy arcát simogatta. Szemeibe könnyek gyülekeznek.
- Tudom. De Ő kért meg rá, hogy jöjjek ide. Azt mondta, hogy te majd segítesz rajta. Hogy te majd elveszed a szenvedéseinket - a sós cseppek patakokban folynak végig csinos arcán. Elmosolyodom majd intek neki, hogy jöjjön közelebb. Közelebb húzom magamhoz és erősen magamhoz ölelem. Szemeim lecsukódnak és csak a körém font karok gazdájának szív dobogására koncentrálok. Ezek szerint lesz egy gyönyörű lányunk. Boldogok leszünk és Cassy felfog épülni. Túl fogunk jutni ezen. Együtt, Rose-ért.
- Justin?! - valaki újra a nevemen szólít. Próbálom kinyitni szemeim, de olyan, mint ólomsúlyú nehezékek lennének rajta. - Justin kérlek maradj velem! - kétségbeesett. Ez biztos. De miért? Nincs ok az aggodalomra. Hisz Cassy fel fog épülni és együtt fogunk megöregedni. 
- Hallod? Ne merészelj itt hagyni! - Holy. Teljesen biztos vagyok abban, hogy ez ő volt. De miért ilyen kétségbeesett? Hisz semmi nem történt.
Éles fájdalom hasít az oldalamba. Ordítani tudnék. Nehezen kapok levegőt. Erős fény irritálja a szememet. Megpróbálok megmozdulni, de reménytelen. Tűszúrást érzek a karomba. Mellkasom egyre nehezedik. Olyan minta valaki rám pakolt volna több mázsa súlyzót. Hangfoszlányokat hallok csak. Mindenki kiabál. Hangos durranás következik. Rohanni kezdenek körülöttem. Sírnak, sikítoznak. Újabb durranás. Majd teljes némaság.

2 megjegyzés:

  1. Drága Alexis!

    Mond miért csinálod ezt? Elképesztő hogy milyen csavarokat teszel a történetbe és sosem fogysz ki az izgis ötletekből. De hogy mindig válaszok nélkül hadj! Szeretném megtudni mire utalnak ezek a rejtélyes befejezések. És durva, hogy megjelent a lánya még ha csak egy álom is volt az egész.
    Nagyon elgondolkoztató volt az elején lévő monológ. És nagyon tetsik a kép és a zene is amit beraktál!
    Megleptél most ezzel a résszel és öröm volt olvasni. Remélem hamarosan újra részem lesz ilyen meglepetésben. :)
    Bianka <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Bianka!

      Hát tudod, hogy igen kreatív tudok lenni, főleg ha van rá egy kis időm!
      A kérdéseidre, ha nem is mindre, de idővel megfogom adni a válaszokat. Remélem már nem kell sokat várnod!
      Nagyon köszönöm a dicséreteket nagyon jól esik a támogatásod és a biztatásod!!

      xxAlexis

      Törlés