Huszonharmadik fejezet

2016. május:

[ zene ]
Furcsa, hogy idő elteltével a szeretteid ismeretlenekké változhatnak. Napok telhetnek el úgy, hogy nem veszel tudomást a problémáidról. Hetekig tehetsz úgy, hogy nincs semmi baj. Hónapokig kerülheted azokat az embereket, akik régen a családod tagjai voltak. Évekig próbálhatod elfelejteni azt, aki a mindent jelentette. Esélytelenül. Próbáltam ráébreszteni magam, hogy az, ami történik a valóság és nem csak a képzeletem szüleménye. Reménytelenül. Nem tudtam szembe nézni a ténnyel, hogy Ő már nincs. Hogy számomra már elérhetetlen. Hogy soha többé nem ölelhetem magamhoz, nem érezhetem csókjait, érintését. A puszta gondolat is mérgező, hogy le kell mondjak róla. Sose leszek már az, aki mellette voltam. Része volt az életemnek, a lényemnek. Nélküle a napfelkelte se olyan. A levegővétel is fájdalmas. Nem tudok létezni. Nem tudok és nem is akarok. Szeretni akarom. Gondoskodni akarok róla. Egy kikötőt akarok biztosítani neki, ahol nem kell erősnek lenni. Ahol darabokra hullhat. Ahol biztonságban lehet. Ahol csak velem lehet. Ahol elmondhatja félelmeit. Ahol csak az enyém lehet.
Hiányzik. Próbálok nap, mint nap motivációt keresni ahhoz, hogy felkeljek és éljem az életem, de nincs miért. Nem találok semmi olyan okot, ami késztetne arra, hogy újra kezdjem. Túlságosan nagy űrt érzek ahhoz, hogy bármit is tegyek.
- Mr. Bieber, megérkezett az édesanyja. Az autó is előállt. Minden kész arra, hogy végleg maga mögött hagyja ezt a helyet - Charlotte barátságoson mosolyog miközben kinyújtott kézzel vár reakciómra. Fáradtan felállok. Magamhoz szorítom ráncos kezét és sétálni indulunk a kertbe, ahogy az utóbbi egy évben minden nap. Ő hozott vissza. Ő segített feldolgozni Cassy elvesztését. Pontosan tudja, hogy min megyek keresztül. 28 éves volt mikor elvesztette a férjét és egyben élete szerelmét a vietnami háborúk idején. Akkoriban kötelező volt a katonaság és Phil pilóta lett. A 7 éves házassági évfordulójuk napján közölték vele, hogy a férfi, akit mindennél jobban szeretett életét vesztette a végső összecsapásnál. Akkor volt 5 éves a kislánya, Emily, aki mára felnőtt nő és édesanyjával együtt vezeti azt a rehabilitációs otthont, ahol engem is kezelnek. Kezeltek. Ma haza mehetek. A házba, ahol Cassy-vel éltem. Ahol minden rá emlékeztet.
- Figyeljen rám. Jól van. Felépült. Túljutott a nehezén. Most már csak azzal kell megbirkóznia, hogy találjon valamit, ami motiválja a folytatásra - könnyek gyűlnek szemébe, amikor az autó mellett álló édesanyámra pillant. Azt mondja Phil-re emlékeztetem. - Ha bármikor is úgy érzed, hogy elgyengülnél, tudod a számom - alig észrevehetően rám kacsint majd odaköszön anyának és tovább áll. Megy és megmenti az olyan reményvesztett embereket, mint én.
- Mehetünk? - anya arca megrándul. Még mindig nem dolgozta fel azt, hogy egyetlen gyermekét csak orvosi segítséggel lehetett rávenni  arra, hogy éljen. Hogy nem ő volt az, aki átsegített a nehéz időszakon, hanem egy ismeretlen idős hölgy, aki képtelen volt arra, hogy bárkit is tegezzen. 
Aprót bólintok fejemmel, de még mielőtt beszállnék az autóba körül nézek és az elmémbe égetem a helyet. Nyugodt, békés és természetes környezetet biztosítanak, ahol csendben, gyógyszeres kezelés nélkül hozzák helyre az embereket puszta szeretettel, törődéssel és figyelemmel.
Az autóba egy halom papírköteg fogad. A menedzser szerződéseket, dalszövegeket, turnémenetrendet, edzésrendet állított össze, hogy meglegyen a nagy visszatérésem. Sokat dolgoztak azért, hogy a lemezszerződésem ne szűnjön meg a stúdióval. Hiába jártattam a szám arról, hogy vissza akarok vonulni és normális polgári életet élni, úgy tettek, mintha meg se hallanák. Pedig erre lenne szükségem. Nyugalomra, boldogságra. És abba, amit az elvonó előtt csináltam már nincs örömöm. Szívesebben lennék dalszerző, de arra már nincs erőm, hogy turnézzak. Szeretem a rajongóimat és hálás vagyok nekik mindenért. De akkor sem fogok olyan lenni, mint régen voltam. Megváltoztam. Más ember vagyok és aki ezt nem tudja elfogadni, a felé csak sajnálatot tudok érezni.
- Justin - anya hangja csendesen töri meg a járműben kialakult csendet. Felé fordítom fejem. Szemében félelem tükröződik. Érthető. Hisz azóta nem volt összezárva velem, hogy idegösszeomlásom volt. Nem hibáztatom, hogy fél. 
Szörnyű dolgokat vágtam a fejéhez és tettem, mikor megtudtam, hogy Cassy meghalt. New York-ban voltam Charles bácsi kórházában. Ő kezelt napokig mielőtt anya közölte volna velem, hogy Cassy elment. Hogy többé nem lehetek vele. Tomboltam, akár egy hurikán. Megrémisztettem. Zokogva ordított orvosért. Szedáltak és átszállítottak az otthonba, ahol Charlotte és a csodás csapata helyretettek. Nem látogatott meg csak Karácsonykor. Életem legszomorúbb ünnepe volt a tavalyi.
- Nyugodj meg, jól vagyok - félve rámosolygok. Keze megkeresi az ülésen az enyémet és megszorítja. Hiányoztam neki, ahogy ő is hiányzott nekem. - Hová megyünk? - érdeklődve szemléltem a mellettünk elsuhanó tájat. Ismeretlen volt. Biztos, hogy még nem jártam erre. Szemöldököm ráncba szalad. Értetlenül anya felé kapom a fejem és kérdőn nézek rá.
- Nem fogom engedni, hogy azok a szemetek újra kitegyenek annak a stressznek, ami az elmúlt 5 évben az életed része volt. Újra kezdjük. Nehéz lesz, de azt akarom, hogy normális életed lehessen. Már az elején sem kellett volna engedjem. Az egészről én tehetek - a szemében lévő könnycseppek szélsebesen száguldanak végig beesett arcán. Elveszett belőle a fény, az életkedv. Magát hibáztatja azért, amiről csakis én tehetek. Neki ehhez semmi köze. Habár jól esik, hogy véget akar vetni ennek és hogy ő hallgatott rám, mikor azt mondtam, hogy abba hagyom az éneklést.
- És mégis hová megyünk? Nehéz lesz olyan helyet találni, ahol még nem ismernek - az utolsó mondatot csak csendesen magamnak jegyzem meg. 
- Colorado, találtam egy édes kis házat egy kisebb településben közel Denver-hez. Újra egyszerű életünk lesz. Csak te meg én. Nem mondom, hogy nem fognak ismerni minket, de tudod ezek egyszerű emberek. Nem érdekli őket, hogy kik vagyunk. Csak az, hogy becsületesek legyünk és vegyük ki a részünk a városi életből - egész úton az új jövőnkről álmodozik. De engem valahogy ez sem tud érdekelni. Csak Rá tudok gondolni. Még csak el sem tudtam búcsúzni Tőle.
Órák elteltével házakat pillantok meg elszórva a búzamezőkön. Egyre sűrűbben jelennek meg. Majd egy tábla tűnik fel "Üdvözöljük Watkins-ban!" felirattal. 
Watkins, új életem színtere.

4 megjegyzés:

  1. Drága Alexisem!

    Nos őszinte leszek! Csalódtam, és még mindig nem hiszem el hogy most tényleg meghalt Cassy!!! Rettenetes lehet ez Justinnak, nagyon sajnálom! Nagyon érzelem dús és szomorú ez a rész, valamint hihetetlenül őszinte ami nagyon megragadott. Örülök, hogy egy év után fizikailag helyrejött a fiú és az anyukája igyekszik hogy fia számára a legjobbat tegye. Remélem valóban úgy lesz és Watkins meghozza számára a boldogságot. Ez most igazán meglepett és tényleg várom, miket tartogat ez az új kezdet. Nekem egyenlőre Watkins az első fénysugárt jelenti új életéből. Kíváncsi leszek mennyire gondoltam jól.

    Nagyon várom a folytatást!!!
    Bianka <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Biankám!

      Köszönöm őszinteségedet bár elégé meglepett, hogy csalódást okoztam neked. Sajnálom és remélem azért még kivárod a történetem végét!
      Nos igen, én is sajnálom Justin-t, de hátha van még remény arra, hogy boldog lesz.
      Annak viszont örülök, hogy megérintett a rész. Sokat dolgoztam azon, hogy tökéletesen legyenek megfogalmazva az érzések és át tudjam adni azt, amit szerettem volna.
      Hát majd remélem nem sokára megtudod!

      xxAlexis

      Törlés
  2. Új vagyok a blogodon és nagyon tetszik a történet és nagyon jól írsz :) siess kövi résszel! :))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon köszönöm, hogy írtál!! El sem tudom mondani mennyire jól estek a szavaid! Megpróbálok sietni vele! :)

      Törlés