Huszonkettedik fejezet

Sziasztok drágáim!
Rettentően sajnálom ezt a hatalmas kihagyást, de mint tudjátok most tudtam le az írásbeli érettségiket és nem igazán volt időm írni. Ezt a részt is a mai napon hoztam össze nektek, szóval nézzétek el a helyesírási hibákat és ha esetleg születtek értelmetlen mondatok, akkor kérlek szóljatok és azonnal kijavítom őket.
Köszönöm, hogy még nem adtátok fel és nem iratkoztatok le a blogomról! Remélem most már majd sűrűbben fogom tudni a részeket hozni! Nem lett valami hosszú/jó rész, de szükség volt rá, hogy bevezessem a végét. Nem tudom pontosan hány rész lesz még, de amint végig gondoltam a tudtotokra fogom adni! :)
Jó olvasást!
xxAlexis


P.S.: Interjú velem itt!


2015. február:Pattie Mallette

[ zene ]
A szülő és gyermek közötti kötelék nem mérhető semmi másféle kapcsolathoz. Az a szeretet, amit egy anya érez a fia iránt leírhatatlan és nem hasonlítható más szeretethez. Egy szülő bármit megtenne a gyermekéért. Bárhogy beszélhet vele, akkor sem tud haragudni rá. Bármilyen hibát követ el, a szülőnek jobban fáj.
A tudat, hogy a fiam szenved és problémái vannak, felemészt. Segíteni szeretnék neki, de nem engedi. Törődni akarok vele, de eltaszít magától. Szavaival, amiket hozzám vág bántani próbál és azt akarja, hogy utáljam. De egyszerűen nem vagyok rá képes. Fizikai fájdalmat okoz már a látványa annak, hogy szomorú. 
Amikor megkaptam a telefont, hogy Justin kórházba került, összeroppantam. Nem tudtam, hogy merre kellene kimennem az ajtón. Nem láttam tisztán a tárgyakat. Minden elmosódott a feltörő sírástól. Percek óta csak a földön ülök és próbálom lenyugtatni magam. Mélyeket lélegezve csillapítom le idegességemet és remegésemet. Összeszedve magam rohanok az autóhoz és indulok el a kórházhoz.
Megérkezve hatalmas káosz fogad. Egyik nővér sem tud semmi használható információval szolgálni a fiamról. Vérfoltok vannak elkenődve a falon, a padlón. A váróteremben lévő emberek reszketnek a félelemtől. Bárkit kérdezek nem tudnak felelni.
- Elnézést - érint meg egy húszas éveiben járó lány. - Jól hallottam, hogy egy Justin nevű fiút keres? - smaragdzöld szemei alatt hatalmas karikák jelezték, hogy nem nagyon aludt mostanában. Bólintásomra félre von és megkérdezi, hogy mi a vezeték neve a személynek, akit keresek. Nem értem mire fel az a nagy titkolózás. Szemöldököm ráncba szalad és csak azon tudok gondolkodni, hogy miért nem vezet már oda fiamhoz.
- Bieber, Justin Bieber - adom végül a várva várt választ. Szemei felcsillannak. Megragad a karomnál fogva és a lift fel kezd vonszolni. Türelmetlenül megnyomja a hívógombot. Észre se veszem, hogy már egy folyosón sétálunk végig. A lámpák fénye gyengén világítja meg a padlót. Senki nincs körülöttünk. Elhagyatottnak tűnik az egész hely. Egy nővér siet elénk. Gyorsan kérdez valamit a lánytól, aki még mindig a kezemet szorongatja. Ujjai egyre erősebben fogják közre kézfejemet. Nyugtatólag megsimítom a vállát és egy apró mosollyal próbálom biztatni. Szemeibe könnyek gyűlnek. Rá mosolyog a nővérre, majd tovább vezet. A leghátsó szoba ajtaja előtt megáll. Mikor felém fordul látom, hogy elkenődött a sminkje a sírástól.
- Valamit tudnia kell mielőtt belép azon az ajtón. Justin szerelmes a legjobb barátnőmbe, aki szintén itt tartózkodik a kórházba, csak egy másik emeleten. Tudja Cassy kómában van és Justin ezt nagyon nehezen fogadta el. Kérem legyen nagyon elnéző vele - értetlen tekintetem láttán lemagyarázta, hogy le kellett szedálni, mert erőszakoskodott a nővérekkel, akik nem akarták felvinni az említett lányhoz. Őrület. Egy hónapja se tettem ki a lábam a városból, Justin élete fenekestől felfordult. 
Óvatosan nyitom ki a kórterem ajtaját. Egy ágy van a  helység közepére beállítva. Gépek hangos pittyegése töri meg a fenn álló csendet. Belépve látom meg az ágyon elterülő Justin-t. Kezéből csövek lógnak ki, melyek a gépekhez vannak kötve. Tekintetemmel arcát keresem, de a homlokára terített kendőtől nem láthatom. Közelebb lépve megérintem kezét. Érintésemre megrándul a teste. Lejjebb csúszik az arcát eltakaró rongy darab. Szeme alatt hatalmas karikák éktelenkednek. Arccsontja olyan élesen kiáll, hogy bőrét akár el tudná vágni. Szája ki van száradva. Nehézkesen kinyitja szemeit és tekintetét rám emeli.
- Sajnálom - ennyit tud mondani. Könnycseppek folynak végig bőrén. Szaggatottan veszi a levegőt. Beszélni próbál, de a fájdalomtól nem tud megszólalni. Mind fizikailag, mind lelkileg egy roncs lett.
- Nyugodj meg! Itt vagyok! Most már semmi rossz nem történhet veled - próbálom leplezni, hogy mennyire fájdalmas így látnom őt. Szememet könnyfátyol lepi el. Nehezemre esik a levegő vétel.
Közelebb húzok egy széket. Leülök és magamhoz szorítom kézfejét. Egy anyának sem kívánom, hogy valaha átélje azt fájdalmat, hogy szenvedni lássa gyermekét. Az a sok keserűség, amit elfojtott az évek alatt, most lavinaként zúdult rá.
- Anya, én, én annyira sajnálom. Nem kellett volna utána mennem. Nem kellett volna bosszút állnom. Ha hagyom a francba az egészet, most ez nem lenne. Most nem kellene szenvednünk - értelmetlen és összefüggéstelen mondatok hagyják el ajkait. Arca eltorzul, ahogy felidézi magában a történéseket. Próbálom lecsitítani, de egyre csak indulatosabb lesz. Nővér után kiáltok, aki egy fecskendővel jelenik. Mikor Justin meglátja, erőszakosan próbál ellenállni. A nővér az infúziós csőhöz lép és belefecskendezi a kezében tartott gyógyszert. Másodpercek töredéke elteltével jövök csak rá, hogy nyugtatót adott neki.
- Mrs Bieber kérem fáradjon ki folyosóra. Dr. Herman beszélni  szeretne magával - gépi hangon adja át a nekem szánt üzenetet. Lassú mozdulatokkal felállok a székből és kifelé veszem az irányt. Még azt se tudják, hogy a nevem nem Mrs. Bieber. Hisz sose voltam az. Justin apjával nem voltunk házasok. Még az előtt lelépett, hogy megszületett volna a fiúnk. Nem támogatta Őt semmiben. Csak a szüleimre támaszkodhattam. Ők segítettek túl életem szerelme elvesztésén és a tudaton, hogy tinédzserként egyedül kell felnevelni a fiamat. Nehéz volt. Sokat kellett nélkülöznünk, de egy percig nem bántam meg, hogy megtartottam Őt. Hiszen azóta Justin jelenti nekem a mindent. Nincs szükségem semmire csak arra, hogy tudjam, hogy jól van. Hogy a kisfiam boldog és mindene meg van.
- Mrs Bieber? - egy kedves tekintetű fehér köpenyes alak szólít meg azon nyomban, hogy kiléptem a szobából.
- Csak Mis Mallette - elnézést kérően emeli rám tekintetét. Nem tudok arckifejezésén eligazodni. Sajnálat, gyűlölet és együttérzés. Ezek keveredése volt fellelhető arcán. Nem tudom miért. Mi baja van egy emberrel, akit még csak nem is ismer. Jól van, tudom. Sok hülyeséget csinált Justin, de akkor sem érdemelte ki azt, hogy meggyűlöljék. Pláne nem az orvosa.
- Mis Mallette, mint láthatja a fia rendkívül kritikus állapotban van mentálisan így, mint kezelő orvosa rehabilitációra küldeném. Szüksége van a segítségre azonban azt itt nem kaphatja meg. Alabama államban van egy ilyen betegséggel küzdőknek kialakított hely, ha gondolja...
- Várjuk csak! Maga elvonóra akarja küldni a fiamat, akit elvileg lőtt sebbel kezel? Mégis hogy jön ide ez az összefüggés, doktor úr? Nincs joga ahhoz, hogy ítélkezzen felette a médiából hallottak alapján. Talán csinált meggondolatlan dolgokat, de akkor se merje elítélni. Kérem készíttesse elő a fiamat a szállításra. Nem fogom hagyni, hogy olyan orvosokkal legyen körül véve, mint maga.
- Asszonyom kérem. A fia instabil ahhoz, hogy bárhová is elvigyék a mentőseink. Nem hinném, hogy
- Ha jól értesültem nem régen adták át a kórháznak az új helikopter leszállót. - kérdőn emelem fel fejemet. Meglepődik, hogy szembe szegülök azzal, amit mondd. Lehet, hogy nem a legokosabb dolog ellent mondani egy orvosnak, de akkor se fogom hagyni, hogy egy ilyen ember kezelje. 2 óra alatt átlehet szállítani New Yorkba. Az ottani kórház főorvosa közeli ismerősünk, így jó  kezekben tudhatom a fiamat. - Készítsék elő, mert elfogom vitetni innen a fiamat még ha saját magam is kell egy gépet szereznem - visszautasítást nem tűrőhanggal adom az orvos tudtára, hogy bármit is mondd nem tudja befolyásolni a döntésemet.
Telefonomat előveszem a zsebemből és míg távolodok a szobától melyben a fiam fekszik, kezdem el tárcsázni Charles Campbell-t. Charlie régi jó barát. Bármikor volt szükségük orvosra egyből jött és segített. Elmondom neki, hogy mi a probléma. Azonnal a segítségemre siet, azt mondja, hogy majd felhívja a kórházat és átkéri Justin aktáját és megkéri az itteni barátját, hogy kísérje el a helikopteren Justin-t New York-ba. Hálás vagyok az égnek amiért megismerhettem ezt a csodálatos embert.
- Pattie, kérem? - vékony hangon hallatára megfordulok. Elnézést kérve Charlie-tól leteszem a telefont. Kérdőn nézek ugyan arra a lányra, aki felkísért napoknak tűnő órákkal ezelőtt. 
- Mondd csak, kedves..
- Holy - siet segítségemre, újra. Mosolyommal biztatom, hogy mondja el, amit szeretett volna. - Csak azt szeretném kérni, hogy ne engedje Justin-nak felkeresni Cassy-t, tudja a lányt, akiről beszéltem. Nem lenne szabad újra találkozniuk. Az lenne a legjobb ha elfelejtenék egymást - gyorsan beszél. Látszott rajta, hogy minél hamarabb túl akar lenni ezen a beszélgetésen. Nem értem hirtelen honnan jött ez az ötlet. Eddig úgy tudtam, hogy szeretik egymást. Miért akarná hirtelen eltiltani legjobb barátnőjét Justin-tól. - Tudja csak Justin érdeke miatt mondom. Tudja Cassy már nem a régi. Rengeteget változott és most, hogy fel kelt egyáltalán nem az, akit Justin megismert - könnyei megállíthatatlanul kezdenek el potyogni. Szemei már vörösek az egész napos sírástól. De hiába kelt fel barátnője a kómából, ezek nem öröm könnyek. Valami biztosan történhetett vele. 
Nyugtatólag magamhoz ölelem. A szavak csak úgy ömlenek belőle. Látszik rajta, hogy már nagyon régen nem volt olyan alkalom, hogy kiönthette volna lelkét. Összefüggéstelen mondataiból próbálom leszűrni a lényeget. Valami súlyos balesete lehetett annak a lánynak, aki elrabolta fiam szívét. Érdekes, hogy nekem Justin eddig még nem mesélt róla.
- Várj, állj le egy pillanatra. Azt akarod mondani amire gondolok? - döbbenten nézek Holy-ra. Szemei kikerekednek, szájára tapasztja kezét. Nem akarta elmondani. Semmit nem akart elmondani abból, amit az előbb rám zúdított.
- Cassy-nek amnéziája van.


Folytatjuk...

2 megjegyzés:


  1. Alexis!

    Ez most komoly???? Ne már....itt abbahagyni!
    Te jó ég! Ez aztán egy rész! Nem is tudom mit mondjak...

    Annyira szépen leírtad az elején Mis Mallette érzéseit, hogy ráismertem azokra amit az anyukám mondott nekem nem is olyan régen. Valóban különleges az a kapcsolat ami anya és gyermeke között jön létre! És ez itt is bebizonyosodik.
    Sajnálom Justint! Rettenetesen szenvedhet és ezáltal az anyukája is! Olyan élethű leírást adtál, hogy olyan volt mint ha én is a kórteremben lettem volna az események alatt. Remélem sikerül Justint mihamarabb elszállítani egy olyan helyre, ahol rendes orvosa lehet, és ahol hamar felépülhet. És csak remélni tudom, hogy Cassy emlékei visszatérnek vagy Justint nem felejtette el!
    Várom a folytatást : ) és egyáltalán nem volt rövid/ rossz!!!! Elképesztő volt!

    Puszi, Bianka <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Bianka!

      Hisz tudod, hogy szeretem az ilyen befejezéseket!
      Hát próbáltam magam beleképzelni egy aggódó anya szerepébe, remélem nem sikertelenül.
      Nagyon jól esik, hogy ezt gondolod és tényleg sikerült át adnom azt, amit elképzeltem.
      A továbbiakról nem áll szándékomban semmi konkrétat elmondani. Majd mindent a maga idejében megtudsz!
      Köszönöm az állandó biztatást, támogatást és kitartást. Nagyon jól esik, hogy kitartasz velem a történet végéig!! Köszönök szépen mindent!

      xxAlexis

      Törlés