Huszonhatodik fejezet

Drága olvasóim!
Íme itt is lenne a következő rész. Hosszúra sikeredett viszont nem a legjobb munkám. Remélem érthetően írtam le azt, amit terveztem. Abban biztos vagyok, hogy sok kérdést vet majd fel bennetek, amiket kérlek írjatok le, hogy megtudjam magyarázni. Jó olvasást!

xxAlexis


2016. július: - Holy Williams

[zene]
Az élet kegyetlen. Először ad olyan csodákat, amikről álmodni sem mertünk. Aztán meg elvesz mindent. Időt sem kapunk arra, hogy kiélvezzük a boldog  pillanatokat. Azt gondoljuk, hogy a rossz dolgok csak másokkal történhetnek meg. Hogy minket majd megkímélnek, mert mi jobbak, különlegesebbek vagyunk, de ez nem így van. Annyira nem így van. Semmivel nem vagyunk különbek másoknál. Ugyan olyan emberek vagyunk mi is. Ugyan úgy történhetnek megmagyarázhatatlan dolgok velünk is. Megértem, hogy nem lehet az, hogy mindig boldog legyek, de legalább a válaszokat kapnám meg arra, hogy miért kell ennyi rossznak történni-e?
Végig néztem, ahogy a legjobb barátnőm tönkre teszi az életét és nem tudtam segíteni. Végig néztem, ahogy a szerelme őrültbe kergeti magát a válaszok hiánya miatt. Végig néztem, ahogy darabokra hullik az életük. És csak tudni akarom, hogy miért? Miért mindig a becsületes emberekkel történnek meg ilyenek? Miért kerülünk az életükbe, ha nem tudunk segíteni? Csak ott állunk és figyeljük, amint összeroppannak. Kegyetlenség. Hogy lehetnék így én boldog? A szeretteim szenvednek, miközben az én életem kezd egyenesbe jönni. Megtaláltam életem szerelmét és arra készülünk, hogy összekössük az életünket, de nem merek bele vágni. Mert mi van, ha én vagyok a következő?
- Holy, ez a ruha valami mese szép! - szája fülig ér, ahogy végig vezeti tekintetét rajtam. Arcán mosoly húzódik, de a szemében fájdalom csillog. Nem tudja palástolni előttem, hogy mennyire fájdalmas ez neki. Türtőzteti magát miattam. Nem akar megbántani. Nem akarja elterelni a figyelmet rólam, de hogy is lehetnék én a középpontban, mikor Ő az, aki mindent elvesztett. - Szóval a tiara mellett vagy ellen döntöttél? - érdeklődve fordul felém. Kezében két különböző stílusú fejdísz tart és hol az egyiket, hol a másikat emeli a magasba.
- Ellene. Tudod, hogy nem vagyok a túldíszítettség híve. Minél egyszerűbb, annál jobb - hangos kacaj hagyja el ajkait. Sose értette meg ezt az oldalamat. A mindennapi életben követem a divatot, de mikor különleges eseményről van szó mindig az egyszerűbb öltözéket választom. Nem tehetek ellene, ez lett belém kódolva.
- De hisz most az esküvődről van szó! Ez a te napod lesz. Tündökölnöd kell! - miközben felém lépked végig a szemembe néz. Nem szakítja meg a kontaktust, akkor sem mikor a hajamba tűzi a fátyollal ellátott fejéket. Elégedett mosollyal az arcán távolodik el és úgy méri fel a látványt. - Így tökéletes - halkan jegyzi meg, de elég hangosan ahhoz, hogy én is meghalljam. Csak ketten vagyunk a szalonnak ezen a részén. A szoba krémszínű, de a faltól falig érő menyasszonyi ruháktól roskadozó szekrények hófehérré varázsolják. A felhímzett kristályok ámulatba ejtően csillognak. Mesébe illő látvány. A tükörből egy bizonytalan ara tekintete találkozik a tanú tekintetével. Ő az egyetlen olyan személy, aki eljött velem a ruhapróbákra. Nélküle sose találtam volna meg ezt az A vonalú csipke csodát. "A tökéletes jelmez." Így emlegeti. Számára nem több ez egy színdarabnál. Neki semmit nem jelent az, hogy törvényes a házasság és jogilag is elismeri az állam a kapcsolatot. "Az csak egy darab papír. Nem ebben mutatkozik meg a szeretet" Igaza van, de akkor sem kellene így beszélni-e erről. Attól, hogy ő rossz döntéseket hozott, nem szidalmazhatja mások elveit, hitét. De miért is várnám ez el tőle? Hisz megkeseredett. Gondolataimból telefonja csörgése rángat vissza a jelenbe. Még mindig a tükör előtt állok és a rajtam lévő ruhát figyelem. Méretben kicsit nagy. Be kell vetetni belőle, ha emellett döntök. Még nem vagyok biztos benne, hogy ez lenne a megfelelő ruha. 
- Ne haragudj, de most mennem kell - hirtelen kapja fel a táskáját az asztalról. Érdeklődve figyeli reakciómat. Meglep, hogy máris elmegy. Ez az első ruha, amit ebben a szalonban próbálok fel. Ő erősködött, hogy ide jöjjünk. Én nem is akartam több ruhát felpróbálni. Az is, ami rajtam van majdnem teljesen olyan, mint, amit a másik helyen választottam ki.
- Megint oda mész? - hangom hűvösen cseng. Arca elkomorul. Tudja, hogy nem támogatom a kapcsolatukat, pláne a történtek után. De Ő ezt nem értheti. Semmit sem érthet. Bocsánat kérően néz rám. Aprót bólintva jelzem, hogy menjen. Mire felemelem a fejemet már nincs itt. Elment és újra a rossz ember karjaiban vigasztalódik. 
Lehajolva ragadom meg a testemet borító súlyos anyagok alját. Susogó hang követ, míg a próbafülképben meg nem próbálom kiszabadítani magam a taft szoros fogásából. Annak ellenére, hogy 2 számmal nagyobb méretű most mégis úgy érzem, hogy megfulladok benne. Nehezen jutok levegőhöz. Hiába emelkedik mellkasom, tüdőmbe nem kerül be elegendő mennyiség. Szívem a torkomban dobog. Kezd homályosodni látásom. Segítségért kiáltanék, de nem hagyja el hang ajkaim. Könnyeim potyogni kezdenek. A feltörő zokogás csak még nehezebbé teszi a légzést. Fülem sípolni kezd. Innen már tudom, hogy csak pillanatok kérdése és elfogok ájulni.

Ólomsúlyúnak érzem szemhéjaim. Nagy erőfeszítésembe kerül, hogy kitudjam nyitni. Ismerős környezet vesz körül. A múlthéten felszegelt kép, még mindig ferdén lóg a szögön. Azóta Harry minden nap megígéri, hogy megigazítja. Talán sose fog eljönni az a nap. A komódon elhelyezett képkeretek visszaverik a lámpa által kibocsájtott fényt, ami zavarja a szememet. A szekrényajtón egy vállfán bezsákolva lóg a próba vacsorára vásárolt ruhám. Mélykék, amit deréktájban tör meg egy fekete szalag. Egyszerű zsákszabása van, de az övként szolgáló anyag, amit pici kövek díszítenek, elegánssá varázsolja. A próbavacsora szó hallatán gyorsabban kezd dobogni a szívem. A saját lakásomba vagyok, de mégis idegennek érzem magam. Nyikorogva kinyílik a szoba ajtó és felbukkan Ő. Barna fürtjei rendezetlenül foglalnak helyet fején. Szürke szemei aggódást tükröznek. Kezeit esetlenül nadrágja zsebébe dugja. Pár pillanatig csak ott áll és engem figyel. Mikor megbizonyosodik róla, hogy ébren vagyok, lassú léptekkel kezd közeledni. Helyet foglal mellettem az ágyon. Hátát a támlának dönti. Hosszú percekig hallgat. Nem tudja mit mondjon. Rám emeli tekintetét majd bátorságot gyűjtve megtöri a közöttünk kialakult csendet.
- Hogy vagy? - egyszerű kérdéssel indít. Nem támad le egyből. Sose volt olyan ember, aki már az első kérdésével a lényegre tér. Hagy időt a felkészülésre.
- Jobban - hangom rekedtes a több órányi hallgatástól. Megköszörülve próbálom visszaállítani. Nagy erőfeszítések árán az oldalamra fordulok, hogy láthassam Harry arcát. Szemei sokat sejtetően villognak. Gyengéden megsimítja arcomat. Feljebb húzza rajtam a takarót, ami jóleső melegséget áraszt.
- Pánikrohamod volt - hangsúlyából nem tudom eldönteni, hogy kérdezi vagy kijelenti. Tekintete továbbra is engem vizsgál. Lehunyom a szemem. Pontosan tudom, hogy hova akar kilyukadni. Nincs energiám még egyszer végig menni az ügyön. Nincs elég lélekjelenlétem ahhoz, hogy vitatkozzunk. Azonban reakció nélkül nem hagyhatom.
- Még mindig ferde a kép a falon - erőtlenül ejtem ki a szavakat. Halvány mosoly jelenik meg az arcán. Tudja, hogy nem akarok beszélni róla. Én viszont tudom, hogy ezt a kívánságomat most figyelmen kívül fogja hagyni. Tekintete elkomorul. Államnál finoman feljebb emeli fejemet és kényszerít, hogy a szemébe nézzek. Nagyot sóhajtva próbálok feljebb ülni az ágyon. Nem igazán tudom, hogy hol kezdjek bele, de valahol muszáj lesz. Meg kell nyugtatnom, hogy nem az esküvő miatt van. Tudnia kell, hogy nem ijedtem meg. Hogy nem akarok megfutamodni. Hiszen szeretem Őt. Ő életem szerelme. Olyan számomra, mint a friss levegő. Mellette élőnek érzem magam. Szükségem van rá.
- Holy, kérlek! Segíteni akarok neked. Egy hónap és összekötjük az életünket. Nem titkolózhatsz előttem - hangja szinte suttogásnak hallatszik. Szemei könyörögnek, hogy szólaljak meg.
- Harry nem arról van szó, hogy a közös jövőnk miatt borultam ki. Nem félek attól, hogy veled kell töltenem életem hátra lévő részét, ami persze ijesztő, de már nagyon várom. Ez nem rólunk szól. Nem magunk miatt aggódom - egyre csak ömlenek belőlem a szavak. Se vége, se hossza annak, amit magyarázok. Ha én sem tudom megérteni a saját gondolataimat, más hogy tudná? Figyelmesen hallgat végig. Egyszer sem szakít félbe. Majd miután látja rajtam, hogy a könnyeimmel küszködök megsajnál. Kezembe adja a zsebkendő tartót az éjjeliszekrényről és vár arra, hogy megnyugodjak. Mély lélegzetvételek után kimerülten hátra dőlök. Fejem a nyirkos falnak támasztom. Érdeklődve figyelem férfias vonásait. Arca enyhén borostás. Szeme alatt sötét karikák éktelenkednek.
- Cassy miatt vagy ilyen - kés ként hatolnak szívembe a szavai. Miért gondolja ezt? Miért lenne köze ahhoz, hogy pánikrohamom van? Miért kell mindennek körülötte forognia? 
- Hihetetlen vagy - kétkedve nézek szürke szemeibe. Komolyan gondolja, amit mondott. Nem hiszem el. Már Ő is kezdi? Mindenki csak vele foglalkozik? Ez most már mindig így lesz? Mert, ha igen, nem tudom meddig bírom még tovább. Semmi kétség nem fér ahhoz, hogy mindig is szerettem Cassy-t és mindig is fogom. Ő a legjobb barátnőm, de nem vonhatnak felelősségre a tettei miatt. Pontosan tudja, hogy mit csinál. Kifordul önmagából. Kapott egy esélyt az újra kezdéshez és nem látja át döntéseinek a következményét. Engem jobban izgat, mint őt. Én vagyok az, aki gondolkodik helyette. Én gondoskodom róla már lassan két éve. Végig kiálltam mellette. Fogtam a kezét, mikor eltemette az anyukáját. Támaszt nyújtottam neki, miután visszatértek az emlékei. Vigasztaltam, mikor megtudta, hogy Justin azt hiszi, hogy meghalt. Az elmúlt két évem róla szólt. Ő volt a középpontban és én csak egy dolgot kértem. Egyetlen egyet.  Had mehessek férjhez úgy, hogy nem vele törődnek az emberek, hanem velünk. Csak ennyit kértem. De úgy látszik nekem ennyi se jár. Én mindig csak egy árnyék leszek mellette. Ő pedig a nap. Beragyogja a helységet ahová csak belép. - Nem gondolhatod komolyan - próbálom visszatartani könnyeimet. Sűrű pislogások között kémlelem Harry arcát.
- Sajnálom, de így van. El kell őt engedned. Nem lehetsz mindig mellette. Én csak téged akarlak elvenni, nem pedig titeket - hangja komoly. Nem tűr ellenkezést. Igaza van. El kell engednem a kezét. Egy sós csepp utat tör magának és szélsebesen száguld végig az arcomon. Ezt követi még egy. Majd már csak azon kapom magam, hogy levegőért kapkodva próbálom abba hagyni a sírást. Harry mellettem van. Fogja a kezem és nem engedi el. Hátam izmos mellkasához szorítja megakadályozva, hogy kárt tegyek bármiben vagy bárkiben. 
- Nem megy. Nem tudom megtenni - levegő után kapkodom. Nagy fájdalmat okoz a beszéd. Könnyeimet nem tudom megállítani. Ordítani lenne kedvem. Elmenekülni egy olyan helyre, ahol senki nem ismer. Ahol nem kell a múlt árnyékában élnem. Félek. Rettegek attól, hogy meggyűlölöm Cassy-t. A tudat, hogy bennem mindenki csak a megmentőjét és őrangyalát látja felemészt. Senki nem tudja elképzelni azt, hogy ne legyek mellette. Az ismerőseink nálam érdeklődnek az állapotáról, mert félnek beszélni vele. Félnek kapcsolatot teremteni egy másik emberi lénnyel. Attól tartanak, hogy összeroppan és ezért kellek én. Hogy egybe tartsam és támasza legyek. De nem bírom tovább. Elég volt.
- Megjöttem - távolinak tűnik a kiáltása. Kezeim a fülemre tapasztom. Próbálom kizárni a világot és megnyugtatni magam. Harry öleli karjai közül már rég kitéptem magam és most a sarokban ülve próbálom lecsillapítani zokogásomat. - Nincs kedved valami fil - nem fejezi be a mondatot, mikor érzékeli a szobámban kialakult helyzetet. Gyors léptekkel hozzám siet. Leguggol és mélyen belenéz szemeimbe. Percek telnek el így. Próbálok nem sírva fakadni a bűntudattól, hogy nem tudom tovább támogatni őt. Harry-t kérdezi meg, hogy mi történt, de akkor sem szakítja meg a szemkontaktust. Mikor a történet végére ér szerelmem, Cassy-ben valami megváltozik. Szemeiben kialszik a fény. Szomorúságot tudok csak leolvasni arcáról. Kezeit finoman térdeimre teszi és halványan elmosolyodik - Nem kell mindig megmentened. Nem kell, hogy a hősöm légy - próbálnék szóhoz jutni, de nem engedi - El kell engedned. Új életet kell kezdened Harry-vel. Boldognak kell lenned, de nélkülem - egy könnycsepp folyik végig beesett arcán. Próbálja palástolni érzelmeit, de előlem nem tudja elrejteni az igazságot. Könnyeim újra sebesen potyogni kezdenek. Olyan érzés, mintha kitépték volna a szívem. - Ne sírj, ez nem azt jelenti, hogy nem leszek része a  jövődnek. Csak azt, hogy nem te fogsz gondoskodni rólam, hanem én magamról. Tovább kell lépnem. Újra kell kezdenem - reménykedik, de mindketten tudjuk, hogy ez az út hova vezet. Ha nem elég erős ahhoz, hogy ellenálljon, akkor örökre elveszíthetem. Letörli könnyeit, apró puszit nyom arcomra majd feláll el köszön Harry-től és kisétál az ajtón.

2 megjegyzés:

  1. Drága barátnőm!

    Most aztán megleptél!
    De nem csak azzal, hogy Cassy életben van, ( ezt nem hiszem el hogy átvertél :P ) hanem mert olyan mélyen megrendítő ami a két barátnő között kialakult. Nehéz lehet Holynak. De nem is értem hogy gondolhat egy lány magáról olyan hogy egy árnyék. Még ha ő így is érzi, de ez nem igaz! A szerelmének és Cassynak is ő a fény, és biztos vagyok benne, hogy a szüleinek is. Olyan jó szíve van, hogy képes volt barátnő szerep mellé valamiféle anyai szerepet is felvenni, de szerintem is jobb ha ezt elengedi. De ettől még lehetnek jó barátnők. Cassy majd gondoskodik magáról. Holy pedig végre boldog lehet. Viszont elképesztő vagy! Most jól bekavartad a dolgokat te lány! Mi lesz itt még, te jó ég ??!!!!
    Elgondolkodtató kis rész volt, és nagyon tetszett!Nagyon várom a folytatást!

    Bianka<3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Biankám!

      Mennyire meglátszik a kommentjeiden, hogy írói tehetséged van! Látom a Holy-val történtek téged is megérintettek. Ezek szerint sikerült átadnom, amit szerettem volna.
      A Cassy-s dolgot bevallom csak improvizáltam. Nem volt tervbe eredetileg az egész balesetes dolog, de jó megérzés volt, hogy bele kell írjam a történetbe.
      Ha azt hiszed, hogy eddig voltak bekavarva a dolgok, akkor csak várd ki a végét. Ezután nagyon figyelni kell, mert jönnek az igazi bonyodalmak, de azért remélem a végére minden ki tisztul majd!!
      Köszönöm a támogatást és a kitartásodat!!

      xxAlexis

      Törlés