Huszonötödik fejezet

Drága olvasóim!
Végre hivatalosan is leérettségiztem! Ma megkapom a bizonyítványt és ez azt jelenti, hogy több időm lesz írni. Remélem nem baj, hogy most már sűrűbben fogok nektek fejezeteket hozni! Jó pihenést a nyári szünetre, élvezzétek ki, szerezzetek emlékeket, tegyétek felejthetetlenné, keressetek életre szóló barátságokat!
Jó olvasást!


xxAlexis

2016. június:

[ zene ]
Az éjszaka leple alatt érkezett. Védtelen és sebezhető volt. Segítségre volt szüksége és azt gondolták a körülötte lévők, hogy velünk biztonságban lehet. Csak tudnám miért?! Itt sincs nagyobb biztonságban, mintha otthon maradt volna. De itt van. Most még itt van. Talán esélyt kapok arra, hogy bocsánatot kérjek. Hogy újra az életem része legyen. Lehetséges, hogy a sors így akar üzenni, hogy ideje lenne tovább lépnem és boldogság után kutatnom. Lehet, hogy Ő lesz az a személy, aki mellett újra önmagam lehetek. Talán még van remény arra, hogy normális életem lehet. De persze rengeteget kellene dolgoznunk azért, hogy újra megbízzunk egymásban. El kellene felejtenünk minden sérelmet és újra kezdeni az egészet. Mert nem élhetünk a múltban. Tény, hogy sokat bántottuk egymást, de a szerelem, amit egymás iránt éreztünk elsöprő volt. Szenvedélyes, törékeny, veszélyes és fájdalmas is egyben. Sokat szenvedtem miatta, de semmi pénzért nem felejteném el. Mert ettől lettem az aki. Ez formált azzá az emberré, aki ma vagyok. De nem mérhető ahhoz, ami Cassy és közöttem volt. Hiába kockáztattam az életem minden egyes eltöltött percért. Hiába kerültünk kórházba miatta mindketten. Megérte. Mert tudom, hogy az amiről legendák keringenek létezik. Igenis van igaz szerelem. Olyan, amely felemészt, de közben új életre kapsz. Leírhatatlan. Megfogalmazhatatlan. Megfoghatatlan. Még ha újra is kezdeném Selenával, tudatnom kell vele, hogy a szívem nem lehet teljesen az övé. Hogy egy részem meghalt, mikor Cassy a karjaim közül csúszott ki.
- Jó reggelt! - anya álmos tekintettel lép ki a teraszra egy gőzölgő bögre teával. Már több, mint egy hónapja itt vagyunk. Minden reggel kiül a konyha mögött elhelyezkedő teraszra, elolvassa a friss újságot, majd felöltözik és bemegy a közeli városba, hogy dolgozzon. Nehéz neki. Látom rajta, hogy szenved, de nem engedi, hogy az eddig felhalmozott vagyonomból éljünk. Pedig megtehetnénk. Annyi pénzt kerestem, hogy akár életünk végéig kitartana. De nem hagyja, hogy segítsek. Ő akar eltartani engem. Beakarja pótolni a különtöltött időt, amit értékelek, de nem engedhetem, hogy a közeli kisboltban dolgozzon minimálbérért. Egyszerűen elfogadhatatlan. Tudnék jó életet biztosítani neki. Sose kellene kitenni a lábát a házból, ha nem akarja. De nem akadályozhatom meg abban, hogy megkapja a várva várt egyszerű életét. Egyszerűen nem tehetem.
- Mit fogunk tenni most, hogy vendégünk van? - magam is meglepem ezzel a kérdéssel, de még millió ilyen cikázik bennem. El sem merem képzelni mi lesz itt, ha felébred. Biztos vagyok benne, hogy ez az a hely, ahol legkevésbé sem szeretne lenni. Mert ki akarna egy fedél alatt élni azzal a személlyel, aki összetörte a szívét? Hát én biztosan nem.
- Mégis mit tehetnénk? Éljük tovább az életünket úgy, hogy közben segítünk neki - nagyot kortyol teájából majd feláll és bemegy a konyhába. 
A nap sugarai jól esően melegítik arcomat. Ez már hiányzott. Az utóbbi napokban csak a esőfelhők borították az eget. A borús időjárás komor hangulattal járt és erre a legkevésbé sem volt szükségem. Az ahogy a felkelőnap bevilágítja a környéket igazi festői látvány. Elképzelni sem lehetne gyönyörűbbet. Ahogy a fény ráesik a határban elterülő búzamezőkre, ahogy átszűrődik a ház mellé ültetett fák lombkoronáján eszembe jut a hely, ahol felnőttem. Stratford egy tipikus kis város, ahol az ember szívesen neveli fel a gyermekeit. Ahol megakar öregedni azzal a személlyel, akit társául választott. Jó lehet évtizedeket a szerelmünkkel eltölteni. De miért olyan nehéz megtalálni a megfelelő embert? Azt hittem, hogy már nem kell tovább keresnem. Cassy mellett egésznek éreztem magam, de most, most semmi vagyok. Üres. Muszáj lesz összeszednem magam. Boldognak kell lennem, hisz Cassy is ezt akarná. Sose engedné, hogy boldogtalanul és magányosan haljak meg. Azt akarná, hogy tovább lépjek. Hogy engedjem meg másnak is, hogy szeressen. Nehéz lesz. Nem tudok egy könnyen megnyílni az emberek előtt. Nem merek közel engedni magamhoz senkit. Nem akarom, hogy megint kihasználjanak és eláruljanak.
- Justin indulnom kell dolgozni. Kérlek nézz rá Selenára később és gondoskodj róla, hogy jól legyen - hallatszik, hogy már féllábbal kint van a bejárati ajtón, mikor visszakiált. Kezem felemelve adom tudtára, hogy felfogtam, amit mondott. De nem tudom mit kellene tennem. Mármint hogy viszonyuljak valakihez, akit akarata ellenére ide hoztak és aki ráadásul legutóbbi találkozásunknál egyértelműen a tudtomra adta, hogy hallani se akar rólam. Mégis hogy jutott eszembe, hogy újrakezdhetném vele a dolgokat? Hiszen mikor együtt voltunk mást sem csináltunk csak bántottuk egymást. Egyikünk sincs tisztában az együttműködés és komprommisszió fogalmával. Sose engedtünk. Inkább egyikünknek se legyen igaza és ne beszéljünk akár napokig, csak nehogy behódoljunk a másik akaratának. Annak ellenére, hogy szerettük egymást nem tudtunk a másik kedvébe tenni, nem tudtunk megbízni egymásban.
A nap már magasan jár az égen. A madarak vidáman csivitelnek a fák lombjain. A kertben elhelyezett apró szökőkutakban hűtik le felhevült szárnyaikat. Megnyugtató környezet. A zöld táj ellazít. Békesség telepedik rám, akárhányszor végig szemlélem a házunkat körülvevő nyárfákat.
- Jó reggelt! - álmos hangja hallatán, jóleső bizsergés fut végig bennem. Haja kócosan omlik a vállára. Szeme alatti karikákat a 12 órás alvás sem tudta eltüntetni. Arca nyúzottnak tűnik. Komoly problémái lehetnek. Remélem nem okoztam begyógyulhatatlanul mély sebeket neki.
- Szép napunk van! - barátságosan rámosolygok. Felállva udvariasan kihúzom neki az egyik széket, melyen kényelmesen helyet foglal. Öntök neki egy pohár kávét és készítek mellé néhány pirítóst. Ijesztő, hogy ennyi év után még pontosan tudom, hogy mit szeret.
- Mi lesz most velem? - mogyoróbarna szemeiben könnyfátyol tűnik fel, mihelyst rám emeli, ahogy kilépek a reggelijével a kezemben. Leteszem elé a tányért és helyet foglalok a vele szemben lévő széken.
- Most szépen eszel valamennyit, majd keresünk neked valami kényelmesebb ruhát és ha akarsz vehetsz egy hosszú, relaxáló fürdőt - egy csepp végig folyik arcán. Szemében hála és félelem tükröződik. Nem tudom eldönteni, hogy tőlem fél vagy a kialakult helyzettől. Végül is az nem számít. Csak az, hogy itt nem eshet bántódása. Vigyáznom kell rá. A rendőrök nem mondtak semmit arról, hogy miért hozták ide vagy hogy meddig marad. Távozáskor csak arra kértek, hogy vigyázzunk rá. Így ezt fogjuk tenni.
- Mindig is imádtam ezt az arcodat - halvány mosolyra húzódnak ajkai. Értetlen pillantásomra zavarba jön és nagyot kortyolva a kávéba próbálja semmisnek tekinteni a témát. Azonban látja rajtam, hogy ezt nem fogom annyiban hagyni, így nagy levegőt vesz és folytatja - Összeráncolod a szemöldököd és beszívod az alsó ajkad. Mindig ezt csinálod, ha elkalandoznak a gondolataid. Sebezhetőnek tűnsz tőle - tekintete mélyen az enyémbe fúródik. Nem szakítja meg a kontaktust. Engedi, hogy összekapcsolódjunk. Nem zár ki. Feltárja előttem a legféltettebb kincsét, a szívét.
- Mi történt veled? - gyengéd hangom még engem is meglep. Arca elsötétül a kérdés hallatán. Továbbra is a szemembe néz. Nem mondd semmit, mert pontosan tudom a választ. - Én. Miattam van igaz? - aprót bólint majd folytatja a reggelizést. Több szó nem esik. Csendesen mélyedünk a gondolatainkba. Nem kellenek szavak, hogy elmondjuk mit érez a másik. Ismerjük egymást. Tudjuk mi megy végbe a másikban.
- Leégett a házam - hangja úgy hangzik, mintha csak egy átlagos, hétköznapi beszélgetést folytatnánk. Elfogja mondani mi történt, mert tudja, hogy szükségem van rá, hogy válaszokat kapjak. És én is elfogom neki mesélni, hogy telt az elmúlt évem. Joga van hozzá. Érdeklődve felhúzom szemöldököm, mire elkezdi elmondani, hogy mi történt tegnap este. Felgyújtotta a házat, ahol közösen éltünk, mert nem bírta elviselni az emlékeket. Megértem. Nekem is megfordult volna a fejemben. - Mike is ott volt. Nem tudom miért, de volt nála egy fegyver. A tűz hatására felmelegedett az üvegfal és pont mellette állt, mikor kitört. A rendőrség szerint veszélyben vagyok. Csak tudnám miért? Hisz csak egyszer találkoztam vele a színházban - hangja elcsendesedik a mondat végére. Kíváncsi hogyan reagálok. Mintha nem is velem történt volna meg az a sok tragédia. Fenekestől felfordult az életem Cassy-től. Most már értem miért mondta azt az anyukája, hogy rossz hatással vagyok rá, annak ellenére, hogy nálam pozitív volt a változás.
- Az elmúlt évet egy rehabilitációs központban töltöttem - keze megáll a levegőben, mikor eljut a tudatáig a mondatom. Szemei kikerekednek és zavartan emeli rám. - Mikor feltűntem nálad akkor este csak elakartam mondani valakinek, hogy Cassy elhagyott majd, egy év múlva újra felbukkant. De addigra én már elvesztem. Drogoztam, ittam. Volt, hogy napok estek ki. De aztán megjelent és minden rendben lett. - arcát kémlelve látom, hogy fájdalmat okoznak neki szavaim. Hallgatni akarok, de biztat, hogy beszéljek. Tudni akarja mi van velem, így folytatom - Mike verte őt. Megfenyegette többször is, de sose jelentette fel őt Cassy. Félt. Amikor azt hittem, hogy már csak az enyém és végre boldogok lehetünk, kiderült, hogy rászokott a drogokra. Mike mellett nem bírta ki máshogy. Egész idő alatt megjátszotta, hogy még mindig  együtt van vele, pedig minden este mellettem aludt el. Aztán én időt kértem és Ő közben összeroppant - könnyek gyűlnek szemeimben. Nehéz beszélni erről. Feláll, megkerüli az asztalt és felém nyújtja a kezét. Felhúz majd erősen magához ölel. Arcát mellkasomba fúrja. Kezei folyamatos mozgással nyugtatgatnak. Beletúr a hajamba. Erősen magamhoz szorítom. Haja ismerős virág illata lassan kúszik az orromba. Jól eső érzés kerít hatalmában. - Akkor hagytam magára, mikor a legnagyobb szüksége lett volna rám. A szemem láttára ugrott le a régi kőkerítésről a telek végében. Épp, hogy elkaptam. Aztán a kórházban megjelent Mike és meglőtt - nehezemre esik megszólalni, levegőt venni. Elenged és hagyja, hogy leüljek a hintaágyra. Mellém telepedik és csak vár. Együtt érző tekintettel néz rám, de nem mondd semmit. Küzd magában. Nem tudja eldönteni, hogy elmondja-e a kimaradt részeket vagy hagyjon engem beszélni. Majd mély levegőt vesz és elkezdi.
- Mentális problémáim vannak - megállíthatatlanul potyogni kezdenek könnycseppjei. - Most mondtam ki életemben először hangosan. Magamnak se mertem bevallani, pedig ez az igazság. Beteg vagyok és segítségre van szükségem. - hatalmas sóhaj hagyja el ajkait. Pulóvere ujjával próbálja felitatni a cseppeket. Össze van törve. Miattam történt minden. Én vagyok az oka annak, hogy ez a gyönyörű lány szenved. Óvatosan magamhoz húzom. Kezeim védelmezően körülvonják. Hagyom, hogy befészkelje magát az ölembe. Válla rázkódni kezd a feltörő sírástól. Próbálom csitítani.
- Sajnálom - halkan suttogom fülébe - Nem akartam, hogy ez legyen. Azt hittem jót teszek neked azzal, ha elengedlek - apró puszit nyomok a fejére, amit a mellkasomon pihentet. Összegubancolódva kémleljük a tájat. Légzése kezd csillapodni míg meg nem találja a megfelelő ritmust. Mélyeket sóhajt. Belefáradt abba, hogy a múltban éljen.
- Ki kell másznunk ebből - felém fordul. Tekintetünk találkozik. Van valami a nézésében, ami elhiteti velem azt, hogy képesek vagyunk rá. - Már csak arra kell rájönnünk, hogy közösen vagy egymás nélkül - kérdőn pillant rám. Én se tudom a választ. Hogyan is lehetne egy ilyet eldönteni. Hisz egyiknek sem tudhatjuk mi lesz a kimenetele.
- Nem akarok egyedül lenni tovább. Elég volt a magányból - hangom határozottan cseng. Meglepődik. Hirtelen felegyenesedik, kibontakozva ölelésemből. Értetlenül néz rám. - Rajtad áll a dolog. Ha te kész vagy arra, hogy tovább lépj velem, akkor együtt kell lennünk. Akkor te vagy a végzetem - valami megcsillan mogyoróbarna szemeiben. Remény? Hit? Boldogság? Félelem? Talán sose tudom meg. De nem is ezen van a hangsúly. Mellettem marad. Velem akar lenni. Boldogság járja át szívem. Már hosszú ideje nem éreztem ilyet. Visszabújik ölelésembe és együtt figyeljük hogyan vánszorog ki a nap az égboltvégéről. 

4 megjegyzés:

  1. Drága Alexis!

    Gyönyörű ez a rész tele érzelemmel és egy váratlan fordulattal. Annyira örülök nekik!!! Te jò ég el se hiszem! Reménykedem benne, hogy boldogok lesznek és jòl döntöttek. Olyan idillikus volt ez a kép ahogy egymást ölelik és a hangulat, a zene pedig csak fokozta mindezt...nagyon tetszett ez a rész.Szeretem ahogy írsz!
    Mikor elkezdtem olvasni a blogot álmomban se gondoltam volna hogy Justin Selenával fog összejönni és most tessék. Tele vagy meglepetésekkel. Èn őszintén remélem, hogy boldogok lehetnek és begyògyulnak a sebeik. Kiváncsian várom miket tartogatsz még számunkra és örömmel hallom hogy gyakrabban fogsz ìrni. :)

    Puszi, Bianka <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Bianka!

      Nem tudom szavakba foglalni, hogy mennyire jól esnek szavaid! Elképesztő vagy, de szerintem csak az elfogultság mondatja veled ezt a sok dicséretet. Mindenesetre nagyon hálás vagyok érted és köszönöm az állandó támogatásodat!!
      Hát a történet folytatásáról csak annyit, hogy tervezek még egy pár csavart, amik meglepőek lesznek. De remélem majd tudok minden kérdésere választ adni!!

      xxAlexis

      Törlés
  2. hosszú idő után visszatértem a blogodra és be kell valljam fordulatos kis történet:D
    nagyon szépen fogalmazol
    de nekem valahogy a kép Cassy nélkül nem teljes a kép.hozdd vissza valahogy:D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Regina!

      Örömmel látom, hogy visszatértél és nem okoztam csalódást a történetemmel!
      Nagyon köszönöm, hogy írtál! El sem tudod képzelni mennyire jól esik!!

      xxAlexis

      Törlés