Huszonhetedik fejezet

Drága olvasóim!
Itt is lenne az újabb rész. Véleményem szerint nem sikerült valami jól, de remélem azért érthető és valamennyire érdekes lett. Kérlek írjatok véleményt és, hogy milyen kérdéseitek vannak a történettel kapcsolatban, ami esetleg még nem világos. Köszönöm az eddigi támogatásotokat! Jó olvasást!
xxAlexis


2016. július: - Cassandra Lane

[zene]
Ha az élettől kapunk egy második esélyt, akkor azt nem lehet elvesztegetni. Hasznos dolgokra kell használni. Olyanra, ami boldogságot hoz és békét az életünkbe. Azonban ezt nehéz betartani. Nehéz a helyes úton maradni. Sok áldozatot kell hoznunk és ezek a döntések mások életére is hatással lesznek. Nem csak a mi életünk változik meg, hanem az övék is. Az viszont, hogy milyen irányba a mi döntésünk. Jelen esetben az enyém. Okosan kell döntenem, de nem tudom hogyan. Holy szenved amiatt, hogy nem tudok önállóan választani. Nem engedhetem meg, hogy boldogtalan legyen. Hisz annyi mindent megtett értem. Mellettem volt, mikor nem láttam reményt arra, hogy éljek. Sok problémám volt, amikből nem találtam a kiutat. Egyetlen egy megoldást láttam csak. Azt, hogy véget vetek  az életemnek. Nem éreztem fájdalmat, csak ürességet. Semmi nem volt bennem, ami még megmenthetett volna. Az elmém legalábbis ezt hitette el velem. Mike állandó terrorizálásának ez lett az eredménye. Tönkre tett és ezt még csak észre se vettem. Elhitette velem, hogy megérdemlem azt, hogy megüssön. Elhittem, hogy egy senki vagyok és, hogy mindenkinek csak teher vagyok. De aztán megtaláltam Justin levelét és rájöttem, hogy Ő teljes szívéből szeretett a múltunk ellenére. Hitt bennem azok után, hogy pénzt kértem tőle a testemért cserébe. Eladtam magam, mint egy rabszolgát. A kétségbeesés sok mindenre rátudja venni az embert. De Ő nem utasított el, hanem segített. A legrosszabb időszakomban ismert meg és mégis szeretett. De én elárultam Őt. Cserben hagytam és szenvedést okoztam neki. Talán tényleg az a legjobb, ha halottnak hisz. Mert jelen pillanatban nem tudnék többet adni neki. Helyre kell jönnöm és megtalálni a boldog befejezésemet. Helyesen akarok cselekedni és nem akarok másokat bántani. Ezért kell új lakás után kutatnom. Holy megérdemli, hogy a háttérbe vonuljak. El sem tudom képzelni, hogy min mehetett keresztül. Az első sorból nézte végig hogyan teszem tönkre magam. Hiába próbált segíteni figyelmen kívül hagytam óvó szavait. Pedig ha akkor hallgatok rá, most nem tartanék itt.
- Cassandra, kérem figyeljen - a terapeuta türelmesen vár míg visszatérek a jelenbe és próbálom felvenni a ritmust. Segítőcsoportba járok, ahol olyan emberek vesznek körül, akik borzalmas traumákat éltek át és a táncban találták meg a menedéküket. Sose gondoltam, hogy ilyen helyek léteznek. Alig merem elhinni, hogy újra táncolhatok. Hogy végre csinálhatom azt, amit mindig is akartam. Egyenes sorba felállunk és tökéletes precizitással mozgunk egyszerre. Tízen vagyunk tagjai a csoportnak. Mindannyian elvesztettünk valakit és ezt nem tudtuk feldolgozni. A tánc viszont segít ebben. Koncentrálásra ösztönöz. Rendre tanít. Erőt ad. A terapeutánk koreográfus is egyben, így nagyon jól tud kezelni minket. - Jól van emberek. Mindenki nagyon ügyes volt. Holnap délben találkozunk - mosolyogva köszön el mindenkitől miközben kedves és dicsérő szavakat mond. Türelmes, nem kényszerít senkit olyan mozdulatra, amiben nem magabiztos vagy amiben nem leli örömét. - Cassandra, csak egy szóra - az irodája felé indul. Megvárja míg összepakolom a táskámat. Nem siettet. Belépve tipikus bútortisztító szag csapja meg az orromat. Helyet foglalok az asztal előtt elhelyezett széken és várom, hogy mondjon valamit. Azonban csak egy papírt ad a kezembe. Kibontva látom, hogy egy eltanácsoló nyilatkozat van benne. Értetlenül nézek rá. Könnyek gyülekeznek a szemeimbe.
- Én ezt nem értem. Miért? - nehezen tudok a szemébe nézni. Fájdalmat okoz, hogy ő is lemondd rólam. Pedig azt hittem, hogy megért.
- Nézd, azért küldelek el, mert én hozzád már kevés vagyok. Magasabb szintű képzettség kell ahhoz, hogy teljesen rendbe jöjj - hangja nyugodt. Nem tudok érzelmeket leolvasni az arcáról. - Itt van egy cím és egy ajánló levél. Sajnálom, de te már nem jöhetsz ide többet - apró mosoly bujkál szája sarkában. Nem tudom mire vélni ezt a viselkedést. Eddig mindig azt mondta, hogy én egyike vagyok azoknak, aki a legjobban reagált erre a terápiára és, hogy mennyire szeret velem dolgozni. Erre most elküld. Hihetetlen.
Kezembe veszem a papírdarabot, amire a cím van felírva. Ismerős, de nem tudok rájönni, hogy honnan. Felveszem a táskámat a székről és az ajtó felé indulok. Nem nézek vissza csak elhagyom az épületet. Örökre.

Órák óta járom a várost. Próbálok rájönni arra, hogy mit kellene kezdenem az életemmel. Haza nem mehetek, mert ha Holy rájön arra, hogy eltanácsoltak, akkor sose engedi meg, hogy elköltözzek. De mind nekik, mind nekem is szükségem van arra, hogy elmenjek. Meg kell találnom, hogy mi életem célja. Tudni akarom, hogy miért születtem meg. Ahogy a nap lenyugszik az utcák fényei felkapcsolódnak, fénybe borítva az egész várost. A forgalom lecsendesedik. Az emberek eltűnnek a járdákról. Az elnéptelenedett utcák megnyugtatóak. Nem kell foglalkoznom azzal, hogy az elkényelmesedett embereket kerülgessem. Saját tempómban sétálok, nem véve tudomást arról, hogy merre is vezet az. A nehéz félig kinyitott vaskapun hangtalanul lépek be. Rendezett, kijelölt kavicsos ösvények hálózzák be a területet. Automatikusan jobbra indulok el majd az utolsó lehetőségnél balra fordulok be. Végig érve a soron, szívem szakad meg, mikor elolvasom a márványlapon elhelyezett feliratot. "Békében nyugszik Jocelyn Emma Lane, szerető anya, testvér és feleség."  Könnyeimnek nem tudok megálljt parancsolni. Légzésem szakadozik a feltörni készülő sírástól.
- Elbuktam - letérdelek, egyik kezem a hideg márványra teszem míg a másikat a mellkasomon nyugtatom. - Ne haragudj - olyan érzés kerít hatalmába, mintha kiszakítanák a szívem a helyéről. Ürességet érzek belül. Hiányzik. Elmondhatatlanul. Elvesztése értelmetlenné tette az életem. Darabokra hullottam. Próbáltam leplezni még magam előtt is, de ez az igazság. Nem vagyok önmagam. Sose leszek már az. Bűntudat és fájdalom. Ennyi maradt régi énemből. Anya volt, az egyetlen olyan személy, aki végig velem volt. Neki köszönhetem az életemet. Ő tanított meg mindenre. Ő adott útmutatást az életben. Ő volt a mindenem. Nélküle elveszett vagyok. Minden egyes nap azt kívánom, hogy csak még egy percre beszélhessek vele. Csak még egyszer utoljára had öleljem meg. Csak még egyszer had láthassam az arcát. Had érezzem védelmező ölelését, feltétel nélküli szeretetét. Csak el akarok búcsúzni tőle. Köszönetet mondani mindenért. Elmondani, hogy mennyire szeretem és, hogy miatta összefogom szedni magam, helyre hozom az életem és megtalálom a boldogságot, amit mindig is nekem akart. Annyi mindent feláldozott értem. Én pedig nem tudtam megmenteni.
- Nem a te hibát volt. Nem tehettél semmit. - puha ujjai finoman simítják meg nedves arcomat. Ajkai mosolyra húzódnak. Szemei szeretet teljesen néznek engem. Haja kiengedve omlik vállára. Egészségesnek tűnik. Nem látszanak rajta a betegség nyomai. - Kérlek ne hibáztasd magam, kincsem! Ne keresd a válaszokat a miértekre, mert csak magadnak ártasz vele. Lépj tovább! Légy boldog! Találd meg a szerelmet és soha ne add fel, mert több rejlik benned, mint azt hinnéd - tekintetét elködösítik könnyei. Fájdalom suhan át arcán, de továbbra is magára erőlteti mosolyát. Erősen magához szorít. Kezeim erőtlenül ölelik körül. Parfümének illata emlékeket idéz fel. Megsimítja fejemet. Belepuszil hajamba miközben lassan eltol magától. Egyetlen egy könnycsepp folyik végig arcán.
- Ne! - hangom erőteljesen csendül fel. Szomorúság jelenik meg tekintetében. Mély lélegzetet vesz majd még egyszer utoljára megölel. - Ne menj el! Kérlek! - légzésem egyre szaporább. Távolodó alakja kezd eltűnni a homályban. Felkelve kezdek utána rohanni. Még látom, ahogy befordul az egyik sarkon, de mire odaérek már nincs ott. Elment. Itt hagyott. Egyedül. - Szedd össze magad! - halkan suttogom magamnak, ahogy próbálom rendezni külsőmet. Légzésen kezd lelassulni. Könnyeim is elapadnak.
- Jól van? - rekedtes férfihang zökkent ki elmélkedésemből. Jól öltözött fiatal ember áll előttem. Barna szemei aggódást tükröznek. Kezét felém nyújtja és segít fel állni a járdakőről, ahol az előbb összeroskadtam. Felállva leseprem nadrágom. Megigazítom kardigánomat. Táskám a vállamra akasztom. Mosolyt erőltetve magamra megköszönöm a segítségét majd elnézést kérve távozom. Sietve lépkedem, szinte már szaladok. Csak elakarok menekülni erről a helyről. Haza akarok menni, lefürödni és felejteni.

A forró cseppek jól esően melegítik fel lehűlt testemet. Hajam rátapad nedves arcomra és fedetlen hátamra. Mikor hazaértem üres volt a lakás. Egyenesen a fürdő felé vettem az irányt és azóta próbálom lemosni magamról a múlt emlékeit, de a testemet borító hegek nem engednek. Folyamatosan eszembe juttatják az összes rossz döntést, amit hoztam. A mellkasomon egy hosszú vágás emlékeztet arra, hogy Justin-ért képes lennék feláldozni akár az életemet is. A hátamat borító apró vágások emlékeztetnek Mike veszélyességére. Az összes többi folt, heg, pigment elváltozás, pedig a saját félelmeimet juttatja eszembe. Mindegy, hogy egy színpadon, zárt ajtók mögött vagy egy kertben szereztem a sérüléseket, mert a lényegen nem változtat. Azon, hogy saját magam ellensége vagyok. Valami útközben megváltozott bennem. Olyan, mintha meghasadtam volna. Az elmém nincs egységben a lelkemmel és ez a testemen mutatkozik meg. Változnom kell. Meg kell találjam a belső békémet. Kintről hangos csattanások szűrődnek be. Kezem a csapra emelem. El kell zárnom a csapot, de érzem, hogy akkor valami olyannak leszek szemtanúja, amire nem készültem fel. Egy hangos kiáltás mégis arra késztet, hogy kiszálljak a zuhany alól, magamra vegyem a köntösömet és kilépjek a fürdőszobából. Kaotikus látvány tárul szemem elé. A nappaliban földön heverő kabátok és cipők éktelenkednek. A konyhapadlón törött pohár maradványok figyelmeztetnek arra, hogy forduljak meg és menjek vissza a zuhany alá, de a szívem Holy szobája felé húz. Csendben megállok az ajtóban és csak figyelek. Barátnőm ingerülten dobálja holmijait a szőnyegen fekvő bőröndbe. Harry kétségbeesetten próbálja megállítani eredménytelenül. Holy arcán az elkenődött szemfesték arra utal, hogy az utóbbi órákat sírással töltötte. Nekem eddig háttal állt, de mikor az ajtóval szembeni falon elhelyezett tükörből rám pillant, megfagy a levegő. Ujjai elerőtlenednek, így a ruhák tehetetlenül kerülnek a padlóra. Lassan fordul velem szembe. Arca meggyötört. Tekintete élettelen. Mélyen a szemembe néz. Nem mond egy szót sem, mert pontosan tudom, hogy mi megy végbe benne. Ismerős ez a külső. Két évvel ezelőtt pontosan ugyan ezzel találtam szembe magam a tükörképem formájában. Holy elveszettnek érzi magát. Feleslegesnek és ahhoz, hogy ez megváltozzon időre van szüksége. Meg kell találnia önmagát, újra.
- El kell menned - hangom éles késként töri meg a kialakult csendet. A Holy szemében lévő könnycseppek, most szabad utat törnek maguknak. Harry értetlenül pillant, hol rám, hol élete szerelmére.
- Holy, kérlek! - kétségbeesett. Nem látja át a helyzetet, amiért nem lehet hibáztatni. Én se érteném, ha nem mentem már volna végig ezen az ösvényen. Barátnőm ráemeli tekintetét, amiből megbánás és könyörgés olvasható ki. Közelebb lép hozzá és érzéki csókot lehel ajkaira. A fiú szeme megrebben. Tudja, hogy bármit mondhatna nem tudna változtatni a kialakult helyzetet. A bőröndbe kerülnek az utolsó szükséges dolgok. A cipzár hangja mindhármónkat felzaklatja. Harry-t azért, mert attól retteg, hogy szerelme nem fog visszaérni a három hét múlva tartandó esküvőjük előtt. Ami azt jelentené, hogy örökre elvesztette. Holy könnyei, azért potyognak, mert megszakad a szíve, hogy kétségek között kell itt hagynia vőlegényét. Bennem pedig emlékeket hoz fel. Amikben én pakolok, miközben Justin könyörög, hogy maradjak mellette. Hallgatnom kellett volna rá.
- Sajnálom! - bocsánatért esedezve szólal meg Holy. Harry ajkai kinyílnak, de egy hang sem hagyja el. Kezei erőtlenül lógnak teste mellett. Üveges tekintettel kémleli a szőnyeget. Nem tudja mit tegyen, ezért inkább nem tesz semmit. - Szeretlek! - könnyeivel küszködik. Gyors puszit nyom az arcára, majd felém fordul. Félre állok az ajtóból és hagyom, hogy elsétáljon mellettem. Megragadja karom és egészen az bejárati ajtóig húz. - Ne hagyd, hogy feladja! Tartsd életbe, míg visszatérnék. Segíts neki mindenben - erősen megölel. Mellkasunk összeér, így érzem milyen erősen és gyorsan ver a szíve. Felveszi a kabátját. Kirakja a lépcsőre táskáját majd kilép az ajtón. Megragadja a kilincsnél fogva és magabiztosan bezárja maga mögött.
- Miért nem állítottad meg? - nem tudom meddig állhattam az ajtót bámulva az előszobában. Megfordulva találkozik tekintetem egy összetört szívű fiúéval. Tehetetlenül ül le a kanapéra. Szemei végig engem figyelnek míg összepakolok a lakásban. Ugyan abban a pozícióban találom miután visszatérek a szobámból végre felöltözve. Információra éhes. Tudni akarja, hogy miért történt ez. De nem mondjatok el neki mindent. Azzal csak még jobban összetörném.
- Szüksége van arra, hogy egyedül legyen egy kicsit - rekedtes a hangom. Helyet foglalok vele szemben a fotelban. - Kérdezhetsz bármit, de nem ígérhetem meg, hogy mindenre tudok választ adni - elgondolkozik azon, amit mondok, de végül beleegyezik abba, hogyha még nem is mindent, de legalább valamivel többet megtudjon. Jól megfontol minden kérdést. Nem kapkodja el a választást. Tekintete végig engem vizsgál. Látszik viselkedésén, hogy jogot is tanult. Tárgyaláson érzem magam, ahol minden elhangzott szót felhasználhatnak ellenem. Egy órán keresztül tud figyelmet szentelni rám. Ez volt eddigi leghosszabb és legkínosabb beszélgetésünk. 
- Vissza fog jönni? - meglepő, hogy eddig várt a legfontosabb kérdéssel. Hangja érzelemmel teli, tettre kész, azonban mégis hallani benne egy csöppnyi kétkedést.
- Igen - megelégszik ennyivel. Nem szól többet. Feláll felveszi cipőjét és távozik az ajtón keresztül. Nem tudom, hogy mi váltotta ki Holy-ból ezt a viselkedést, de csak remélni tudom, hogy olyan helyre megy, ahol rövid idő alatt rendbe jön, mert Harry-nek hatalmas szüksége van rá. És mert nekem is nagy szükségem van rá.

2 megjegyzés:

  1. Drága Alexis!

    Gyönyörű ez a kép Cassyről és a dal is nagyon passzolt a rész hangulatához!
    Mondtad, hogy írjuk meg milyen kérdéseink vannak. Nos az első az lenne miért küldték el Cassyt a tánc terápiás helyről és milyen helyet írt fel neki e helyett a hölgy. Valamint Cassy mellett engem is nagyon érdekelne hogy mi volt az ami miatt elment Holy. Bár egyet értek vele, ha úgy érzi mennie kell, hát azt kell tennie! De bízom benne hogy hamarosan visszatér.
    Cassyt nagyon sajnálom. Szörnyű látni, hogy még anyukája elvesztésén sincs túl és remélem jól döntött amikor Justint becsapva elhagyta. Kíváncsi leszek vajon Justin megtudja e valaha, hogy él. És arra is, hogy Holy vajon hová ment ? Nagyon tetszik, hogy mindenki szemszögéből kapunk egy kicsit.És élvezem olvasni a leírásaidat és az érzelemmel átszőtt gondolatmeneteket.
    Várom a folytatást! :)

    Bianka<3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Bianka!

      Hálásan köszönöm, hogy leírtad milyen kérdéseid vannak. A válaszokat pedig hamarosan megfogod kapni, ígérem!
      Nos, valamilyen szinten meglehet érteni, hogy nincs túl anyukája elvesztésén, mert egy ilyenhez nagyon sok időre van szükség.
      Örülök, hogy tetszik ez a megoldás. Próbálom úgy bemutatni a történetet, hogy mindenki oldaláról megismerjétek.
      Nagyon köszönöm a dicséreteket! El sem tudod képzelni, hogy mennyire jól esik!

      xxAlexis

      Törlés