Huszonnyolcadik fejezet

2016. augusztus:

[zene]
Van igazság abban a mondásban, hogy Idővel majd minden jobb lesz. El nem bírjuk képzelni, hogy hogyan lehet az, hogy egy szerettünk elvesztése, bármikor is kevésbé fájna. Pedig így van. A lehetetlen nagyon is lehetséges. Mert megtanulunk együtt élni a fájdalommal. Erőt kovácsolunk belőle és ez ösztönöz minket arra, hogy megtaláljuk a célunkat. Bátorságot ad ahhoz, hogy önmagunk lehessünk. A hiány, pedig arra kényszerít, hogy elgondolkozzuk azon, milyen esendő az ember, hogy egyik pillanatban még él, lélegzik, a következőben pedig egy dobozba zárva a föld alá kerül, hatalmas űrt hagyva maga után. Nem könnyű, de szükséges. Muszáj tovább lépnünk, mert tudjuk, hogy ha az a személy velünk szemben állna, akkor nem engedné meg, hogy elhagyjuk magunkat. Természetesen időt kell adni a gyásznak, de nem lehet belemerülni, mert az méregként hathat életünkre. Olyan, mint a futóhomok. Egyre csak lejjebb és lejjebb kerülünk a kapálózástól, mert nem látjuk be, hogy segítség kell ahhoz, hogy kikerüljünk belőle. Vannak harcok, amiket egyedül kell megvívni, de azok feldolgozásához szükség van segítségre. Olyan emberekre, akikre támaszkodhatunk, akik mellettünk állnak, akik átvészelik velünk a nehéz időszakot.
Nincs olyan nap, hogy ne jutna eszembe Cassy. Valószínűleg még hosszú ideig nem lesz olyan, amikor ne gondolnék rá, de már nem csak fájdalmat érzek, hanem egy megnyugvást is. Elkezdtem feldolgozni, hogy elment és ehhez szükség volt arra, hogy beismerjek dolgokat saját magamnak. Szembe kellett nézzek a hibáimmal, az érzelmeimmel, az emlékeimmel. Fájdalmas volt. De túléltem. Muszáj volt, mert tudom, hogy Ő is ezt akarná. Mindig arra biztatott, hogy merjek önmagam lenni. Hogy ne adjam meg másoknak azt az örömöt, hogy feladom. Ne engedjem, hogy mások rosszakarata legyőzzön. Harcolnom kell a jövőmért, a boldogságomért, hogy az lehessek, akinek lennem kell. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ismerhettem Őt. Hogy része lehettem az életének. Hogy hagyta, hogy megismerjem az igazi énjét, az örök álmodozó, optimista, erős jellemű nőt. Mert ilyen volt igazából. Ezt az oldalát pusztította el Mike. De ez nem csak neki köszönhető, mert én is közreműködtem abban, hogy ne legyen optimista. Az én hibámból történt az ami, de ezen már nem tudok változtatni. Együtt kell élnem a tudattal, hogy részese voltam egy csodás teremtmény megölésének.
- Szia - Holy gondterhelt hangja ránt vissza a jelenbe. Az árkok még mindig ott vannak a szeme alatt, pedig azt hittem, hogy a vidéki levegő, majd változtat ezen. Aggódik. Csak tudnám miért, de nem beszél velem. Semmit nem mond el az életéről. Csak annyit tudunk, hogy pihenésre volt szüksége és el kellett jönnie a városból.
- Hogy vagy? - egy ártatlan kérdés, amit az elmúlt hetekben minden nap feltettem neki, de mindig hallgatás követte. Azonban most egy hatalmas sóhaj kíséretében megkaptam a várva várt választ, Rosszul. Egy hónap kellett ahhoz, hogy ennyit megtudjak. - Akarsz beszélni róla? - fejem felé fordítom. Szemei a távolba merednek. Kezeit összekulcsolva a térdén támasztja. Arcáról csak fáradságot tudok leolvasni. Megrázza fejét, miközben feláll. Még mielőtt belépne a konyhába futólag rám néz, de meg is bánja, mert meglátom szemeiben a fájdalmat és a könnyeket.
- Mondott valamit? - Selena aggódó tekintettel lépdel fel a lépcsőn a teraszra. Nem kérdezett eddig semmit Holy-val kapcsolatban. Nem akadékoskodott, hogy nálunk maradt. Még azt sem próbálta meg megtudni, hogy honnan ismerem. Csak annyit tud, hogy egy barát, akinek menedékre volt szüksége. Azóta, hogy megjelent egyik nap az ajtóban zavarodott külsővel és segítségért könyörögve, gondját viseli. Adott neki ruhákat. Reggelit vitt fel neki a szobájába. Ha rémálmai voltak, akkor ott ült mellette az ágyon és fogta a kezét. Semmit nem tud róla és mégis a gondoskodik róla. Amióta ismerem, még sose láttam ezt az oldalát. Nem tudtam róla, hogy ilyen nagy szíve van. Azóta, hogy Holy velünk van és látom, ahogy Sel nap, mint nap keményen próbálkozik, hogy segítsen rajta, egyre jobban tisztázódnak az érzelmeim iránta. Megszerettem őt. Nem mondom, hogy szerelmes vagyok belé, de szerintem ez csak idő kérdése. Napról napra egyre közelebb érzem magamhoz. Az egyszerű élet, mindent könnyebbé tesz. Nem kapkodunk el semmit. Elhatároztuk, hogy megpróbálunk együtt élni. De nincs közös szobánk. Nem alszunk együtt. Nincs testi kontaktusunk. Csak beszélünk, ami egy nagyon jó kezdet. Az tesszük, amit ezelőtt még sose. Megpróbálunk megnyílni egymásnak.
- Bár elmondaná, hogy mi nyomja a lelkét - beszéd közben helyet foglal mellett. Lábait maga alá húzza, kezet összefonja mellkasa előtt. - Aggódok érte. Van ötleted, hogyan vidíthatnánk fel? - reményekkel teli szemekkel néz rám. Megoldást vár tőlem. Azt reméli, hogy majd hősként megoldok mindent. Bár így lenne. Bár tudnék segíteni neki. Szemöldököm összeráncolva rázom meg a fejem. Bánatosan elmosolyodik miközben vállamra hajtja fejét. Békés pillanat. A nap csodásan ragyog. A távoli gabonamezők aranysárga színét felváltotta a föld sötétbarnasága, arra várva, hogy bevessék és újra üde színekben pompázzon. Erőteljes dörömbölés vet véget idillikus pillanatunknak. Selena nagyot sóhajtva feláll. Belép a terasz ajtón, átmegy az étkezőből a folyosóra és mosolyogva kinyitja az ajtót. A váratlan vendég köszönés nélkül felrohan az emeletre, mintha pontosan tudná, hogy mi hol található a házban. Sel megkövülten áll a továbbra is nyitott ajtónál. Teljesen lefehéredett. Olyan arcot vág, mint aki szellemet látott. Az étkező ablakából figyelem az eseményeket, aminél egy hintaágy helyezkedik el a teraszon. Kedvesem továbbra is mozdulatlan. Felállok és amilyen gyorsan csak tudok oda sietek hozzá. Megfogom a kezét és bevezetem a nappaliba, ami az étkezővel van szemben a bejárati ajtótól balra. Leültetem egy fotelba. Tekintete ködös, mintha csak testben lenne jelen. Hangos ajtócsapódás juttatja eszembe az emeleten található idegent.
- Holy Lydia Williams, emeld meg a formás fenekedet és vidd ki a kocsiban! Eleget bujkáltál! Itt az ideje, hogy szembe nézz a valósággal! - a falak is beleremegnek abba, ahogy kiabálni kezd. Ismerős a hangja, de a távolság és a falak miatt nem tudom beazonosítani. - Ne merj ellenkezni! 1 hónap. Ennyit kértél. Megkaptad, most itt az idő, hogy újra önmagad legyél - lejjebb vesz a hangerejéből, de még így is elég hangos ahhoz, hogy tisztán értsük szavait. Felegyenesedve indulok meg a lépcső felé. Lassan lépkedek. Az utolsó fordulóba érve érdekes látvány fogad. Egy vöröses hajú lány Holy ajtaja előtt áll és úgy beszél a szobában tartózkodó barátnőjéhez. - El sem tudod képzelni min mentem keresztül, míg te itt szórakoztál. Nekem kellett megszervezni az esküvődet. Én voltam ruhapróbákon helyetted, úgyhogy nagyon remélem, hogy nem híztál semmit, mert akkor nem fog rád menni. A virágost, a zenekart, a helyszínt, a dekorációt, mindent elintéztem. Minden kész arra, hogy végre fel bukkanj. De nem tudom lenne-e értelme - hangja lehalkul. Szinte már én is alig hallom pedig pár lépésre állok tőle. Nem merek közelebb menni. Nem akarom megzavarni, az eddig egy oldalú párbeszédet. Sok olyan információ hangzik el, amikről eddig fogalmam se volt. Holy férjhez megy? De akkor miért jött ide? Egyre több és több kérdés merül fel bennem, de nem szólalok meg. Hangtalanul megfordulva találom szembe magam Selenával. Még mindig sokkos állapotba van, de ügyet se vetve rám kerül ki és megy az ismeretlen lány felé. - Tudom, hogy megígértem, de Harry már nem olyan, mint volt. Nem mondja, de látom rajta, hogy elkezdte fel adni. Látnod kellett volna az arcát, mikor nem jelentél meg két napja a reptéren. Az a fájdalom - elcsuklik a hangja. De ezzel eléri a kívánt hatást. Kattan a zár és egy kisírt szemű szőkeség jelenik meg a folyosón. Ajkai remegnek a visszatartott könnyektől. Kitárja kezeit és erősen magához szorítja barátnőjét.
- Sajnálom, annyira sajnálom Cassy - hangja elcsuklik. Kell pár perc mire felfogom, hogy mit mondott. Holy szemei kikerekednek. Arca hamuszürkévé válik. - Édes Istenem! - kezét szája elé rakja, miután találkozik tekintetünk. Mindent elfelejtve felém siet. Kiszáll belőlem minden erő. Szívem a torkomba dübörög. Forog körülöttem a világ. Nem akarom elhinni az előbb hallottakat. Elhomályosodik előttem minden, egyedül a vörös hajú, kék ruhás alakot látom kristály tisztán. Még mindig háttal van nekem, de lassú mozdulatokkal megfordul. Mikor találkozik tekintetünk olyan érzés kerít hatalmába, mintha megrázott volna az áram.
- Te, te életben vagy? - kérdésem hallatára megfagy a már amúgy is jeges hangulat. A három előttem álló lány csak hallgat. Egyikük se jut szóhoz. Mindhármuk arcából kimegy a vér. Némán néznek rám. Tekintetem ugrál egyikről a másikra. Csend van. Mintha megállt volna a világ. Az udvarról egy autó hangja szűrődik be. Felismerem a típust, anya érkezik meg. Ajtó csapódás. Kulcs zörgés, de nem nyit ki vele semmit, mert a bejárati ajtó még mindig nyitva áll.
- Justin? - hangja meglepett. Lerakja a táskáját a kis asztalra majd az emelet felé veszi az irányt. - Justin? - a lépcsőfordulónál először meglát engem. Ajkai mosolyra húzódnak. Közelebb lép hozzám. Apró puszit nyom arcomra majd lépdel tovább. Mikor meglátja a jelenlévőket arcára fagy a mosoly. - Azt a rohadt - ennyi. Csak ennyit tud kipréselni magából. Megfordulva ő is rám szegezi tekintetét és várja a reakciómat. De nem történik semmi. Mozdulni sem bírok. Megkövülten meredek magam elé és csak arra tudok gondolni, hogy bárcsak felébrednék ebből a rémálomból. De ez nem történik meg. Erőtlenül megfordulok és lemegyek a földszintre. Érzelmek milliói kavarognak bennem. Nem tudom mit kellene tennem. Felkapok egy vázát és erőből a falhoz vágom. Egyedül a darabok millióinak földre esése töri meg a csendet. A némaságot, amit a félelem, a bánat és a hazugság teremtett meg.

2 megjegyzés:

  1. Drága Alexis!

    Te jóságos ég!!!!!!!!!! Ez de durva! Szóhoz se jutottam. Komolyan mondom velem is forgott a világ!
    Hát barátnőm, ez a rész fantasztikus lett! Először is a kép amit beraktál és a zene, meg ahogyan elkezdted és a folytatás profi munka!Lenyűgözött az a gondolatmenet amivel nyitottál. Annyira jól megtudod fogalmazni és átadni
    Justin érzelmeit és hangulatát.
    Nagyon meglepett az hogy Holy Justinhoz menekült, ahogy az is, hogy nem mondott semmit és nem gondoltam, hogy ennyire rossz állapotban van szegény! Sel is rendesen meglepett, hogy ilyen édesen gondoskodik egy
    idegenről! És a nagy durranás, hát elképesztő volt! Sose gondoltam volna, hogy így derül majd ki. Én magam is elfelejtkeztem a körülöttem lévő világról és teljesen úgy áreztem hogy én vagyok Justin. Köszönöm ezt az élményt! Mi lesz még itt!?? Justinnak nem lesz könnyű ezt feldolgozni és kíváncsi leszek mi lesz így Selenával és Justinnal na meg Cassyvel is.
    Nagyon várom a folytatást! Azt hiszem ez lett az egyik kedvenc részem!

    Binaka<3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Bianka!

      Most rajtam a sor, hogy elakadjon a szavam! Hogy lehet valaki ennyire támogató, mint te? El sem tudom mondani, hogy mennyire hálás vagyok érted! Kedvenced lett? Ennek még jobban örülök!
      Hát igen. Őszintén szólva én sem gondoltam volna, hogy így fog kiderülni, de valahogy így alakult!! Örülök, hogy sikerült meglepjelek a szereplőim viselkedésével. Ez is látszik, hogy fejlődtek a történet elejéhez képest!
      Nos a végkifejlet, hogy mi lesz a karakterekkel, még előttem sem tiszta, de majd kialakul. Nem terveztem el előre, hogy ki kivel marad együtt.
      Köszönök mindent! Megpróbálok sietni!

      xxAlexis

      Törlés