Harminckettedik fejezet

Drága olvasóim!
Köszönöm az eddigi támogatásotokat! Nagyon jól esik, hogy részről részre mellettem vagyok! Meghoztam az új részt, ami egy darabig az utolsó marad, mivel nem sokára elkezdem az egyetemet és nem tudom, hogy mellette mennyi időm lesz a blogra. Nem fogom abba hagyni, csak akkor, ha már befejeztem a történetet. Szünetet se fogok hirdetni, mert amikor csak lehet, hozni fogom a részt. Annyit kérek tőletek, hogy legyetek türelmesek és ne pártoljatok el mellőlem!! Jó olvasást!
xxAlexis


2017. június: - Cassandra Lane

[zene]
Az élet tele van váratlan fordulatokkal. Olyan döntések elé kerülünk, amikre nem számítunk. Amik megrémítenek. Amik kockázatosak. Először talán megijesztenek, de az eredménye, akár csodálatos is lehet. De ez persze rajtunk múlik. Attól függ, hogy milyen a hozzáállásunk. Mi választjuk ki az utat, hogy boldogok leszünk vagy egy örökké valóságig szenvedni fogunk. Alkalmazkodnunk kell döntéseink következményeihez. Nehéz állás pontot változtatni, új életet kezdeni, de a legjobbat kell kihozni belőle. Ez viszont mind fejben dől el. Ha elhatározod, hogy boldog leszel, akkor senki nem állhat az utadba. Ha elkötelezed magad valaki mellett, akkor ki kell tartanod, a végsőkig.
Nehéz szembe nézni a félelmeinkkel, de ez tesz minket erőssé, még inkább élővé. Ha harcolunk azért, amiben hiszünk és amiről tudjuk, hogy igaz, akkor bármi is kerüljön elénk, átvészeljük. Pláne, akkor, ha az egyik szerettünkről van szó. Érte bármire képesek vagyunk. Talán elképzelhetetlen, hogy újra Mike mellett vagyok, de nem rossz ember Ő, csak segítségre van szüksége. Valakire, akire támaszkodhat, aki mellette van és, aki vigyáz rá. Neki én vagyok ez a horgony. Egy kikötő, ahol biztonságban lehet. Nem magyarázkodott a múltunk miatt, helyette bebizonyította, hogy ha Őt választom, akkor mindenkinél jobban fog szeretni és gondomat fogja viselni. Mindkettőnknek erre volt szüksége, egy támaszra. Olyan dolgokat tesz meg értem, amikről álmodni se mertem. Segített abba, hogy való váljon az álmom, amire kislányként mindig is vágytam. Elintézett nekem egy meghallgatást a New York-i balett-társulatnál. És ezt mind úgy tette, hogy senkinek nem esett bántódása. Ezt az egy feltételt szabtam: Soha senkit nem kínozhat és senki életét nem irányíthatja csak a sajátját. És megtette. Betartotta az ígéretét. De most mégis egy ügyvédi irodában kell ülnöm és azért harcolni, hogy az előttem álló férfi elvállalja az ügyét, hogy újra velem lehessen. A héten ő az ötödik, akivel találkozom. Arcáról értetlenség süt. Nem érti, miért akarok egy ilyen embert szabadlábra helyeztetni. Nem érti, hogy valaki képes szeretni egy ilyen embert, az összes hibájával együtt.
- Kisasszony, nézze, még ha el is vállalnám Mr. Taylor esetét, nem fogadnék rá, hogy az esküdtek bele egyeznének a vád elejtésébe. Elvégre bizonyíték van arról, hogy levágta egy férfi ujjait, majd ott hagyta elvérezni. Nem értem miért ragaszkodik hozzá ennyire. Egy ilyen fiatal, tehetséges és gyönyörű lány, mint Ön, bármikor találna egy tisztességesebb embert - miközben beszél megkerüli a közöttünk lévő asztalt. Megáll előttem és ráhelyezi testsúlyát a bútordarabra. Karjait összefonja mellkasa előtt. Szemöldökét felhúzva várja, hogy reagáljak valamit, de nem tudom mit tegyek. Ő volt az utolsó reményem arra, hogy segíteni fog. Már legalább tizenöt ügyvégi társaság küldött el azzal a kifogással, hogy veszett az ügy. Mit kellene még tennem? Tanácstalan vagyok. Udvariasan mosolyogva felállok, kezet nyújtok az úrnak és illedelmesen elköszönök. Mielőtt kilépnék az irodából, felveszem az asztalról az aktát és távozom. Ez a leglogikusabb, amit tehetek. Senki nem akar segíteni. Már minden ismerőst felhívtam, de leráztak. Nem akarnak kapcsolatot tartani olyan emberrel, aki támogat egy gyilkost. Pedig ez nem igaz. Mike elmondta a régi  ügyeit és megesküdött, hogy soha nem ölt meg senkit. Hiszek neki, mivel Ő is hitt bennem. Az előtérben hatalmas a tömeg. Mindenki a liftre vár. Automatikusan a lépcsőház felé veszem az irányt. Egyedül létre van szükségem. Belépve meg csap a zárt helység forrósága. Mély lélegzetet véve a fülledt levegőből, elindulok lefelé. Próbálom kikapcsolni az agyam és nem gondolkodni a történteken, de nem megy. Nem tudok másra gondolni csak arra, hogy mindent meg kell tennem azért, hogy Mike haza jöjjön. Muszáj, hogy mellettem legyen. Szükségünk van egymásra. Nem okozhatok neki csalódást!
- Cassy? - ahogy felemelem tekintetem, elvesztem egyensúlyom és kis híján lezuhanok, de erős karjai megtartanak. Meglep jelenléte és valamilyen szinten zavarba is ejt. Már hónapok óta nem találkoztunk és az is elég érdekesen ért véget. Nem gondoltam volna, hogy valaha még látni fogom. Zavarában a hajába túr és édesen beleharap alsó ajkába.
- Ne haragudj, de mennem kell - óvatosan kikerülöm, de még mielőtt tovább folytatnám utam, megragadja karomat és maga felé fordít.
- Ne csináld ezt. Ne tegyél úgy, mintha semmi nem történt volna - hangja kétségbeesett. Szinte könyörög azért, hogy beszéljek vele. De ez nem helyes. Nem tehetem ezt se vele, se magammal.
- Kérlek, te is tudod, hogy nem lehet. Nem történhet meg újra! - fájdalmas tekintete láttán megszakad a szívem. Legszívesebben megölelném és életem hátralévő részében csak karjaim között tartanám és vigyáznék rá. De ezt nem lehet. A dolgok máshogy alakultak és, amíg nem találkozok vele, addig minden rendben van. - Justin, kérlek! Engedj el! - szinte némán ejtem ki azt a néhány szót, amely visszafordíthatatlanul összetöri a szívét, de nem tehetek mást. A körülmények nem engedik meg, hogy együtt legyünk. Nekünk nem ez a sors lett megírva. Meg sem várva a válaszát, kitépem magam karjai közül és elkezdek rohanni. Még hallom, ahogy utánam kiált, de kilépve a lépcsőházból, leintek egy taxit, ami egyenesen a haza visz. Könnyeimmel küszködöm egész úton. Olyan érzésem van, mintha kitépték volna a szívemet.
Tetőlakásunk előnye, hogy a város felett eltekintve nézhetem végig a naplementéket. Ez volt mindig is a kedvenc napszakom. Ahogy a nap narancssárgába borítja a horizontot, a tengert, a messzeséget. Az égen a sárga minden árnyalata megtalálható. Ahogy lassan kivánszorog a nap, átadva a helyét a holdnak és a teljes homálynak, egyszerűen tökéletes. Nem lehet szavakba foglalni. Mindig is volt ebben a látványban valami, ami megérintett és megnyugtatott. Elfeledtette velem a gondjaimat. Kikapcsolt tőle az agyam. Nem gondolkodtam tovább feleslegesen a dolgokon. De most ez sem működik. Nem tudok leállni. Folyamatosan azon jár az agyam, hogy hogyan tudnám Mike-ot haza hozni. Azt hittem, hogy New York-ban könnyű olyan ügyvédet találni, aki hajlandó elvállalni az ügyét. De újra csalódnom kellett a városban. Nem változtak meg a dolgok azzal, hogy ideköltöztünk. A múlt folyamatosan vadászott ránk. Nem érdekelte, hogy tovább akarunk lépni és elfelejteni azt a sok rosszat, ami történt. Csak normális akartam lenni egyszer az életben. Csak átlagos életet akartam élni, de úgy látszik nekem nem adatott meg ez az esély. Én nem kezdhetem újra, nem felejthetem el a tetteimet. Örökké kísérteni fognak. Nem szabadulhatok meg tőlük. Nagyon sóhajtva törlöm le előbukkanó könnyeimet. Fájdalmas visszagondolni a múltra, de fájdalmat okoz az is, ha a jövőre tekintek.
- Gyönyörű kilátás - nem fordulok meg a kijelentés hallatára. Pontosan tudom, hogy ki áll mögöttem. Ezer közül is megismerném a hangját. A különös felbukkanása sem lep meg. Többé már nem. Inkább összezavar és felkavar. Olyan érzéseket kezdek felfedezni önmagamban, amiket nem lenne szabad. Főleg most nem. Lassú léptekkel közeledik felém. Megáll a korlátnál, aminek neki dőlve kezd el engem figyelni. Úgy teszek, mintha nem is lenne ott. Talán ha figyelmen kívül hagyom, akkor elmegy és soha többé nem jön vissza. - Úgy gondolom meg kellene beszélnünk a múltkorit - összeráncolt homlokkal néz rám. Várja, hogy reagáljak, de nincs energiám ehhez a beszélgetéshez. Magányra van szükségem. És egy jó ügyvédre. Ennyi. Semmi több. - Cassy, az Isten szerelmére kérlek, szólalj meg! - könyörög. Letérdel elém. Kezét térdemen pihenteti. Mélyen a szemembe néz, de nem talál válaszokat. Már nem az a lány vagyok, akinek három évvel ezelőtt szerelmes levelet küldött. Megváltoztam, ahogy Ő is. Már nem az a fiú, aki drogozik és bántja a barátnőjét. Persze Ő ezekről nem tud, hisz nem emlékszik rá. Erőszakos volt velem és csodálkozott azon, hogy elvesztettem a józan eszem. Csoda, hogy csak egyszer kíséreltem meg az öngyilkosságot. De ez már lényegtelen. - Kérlek! Mondd, hogy neked is jelentett valamit! - hangja gyengéd. Szinte suttogva ejti ki a szavakat. Elsimít egy tincset az arcomból. Ujjai érintésére jól eső bizsergés fut végig a gerincemen. Kinyitom szemeim. Összekapcsolom tekintetemet az övével, hogy nyomatékosítsam mondanivalómat.
- Felejtsd el, ami történt. Nem lett volna szabad engednem, hogy megcsókolj. Hiba volt. El kell engedned! - percekig nem szakítja meg a szemkontaktusunkat. Próbálja megfejteni, hogy komolyan gondolom-e vagy csak azért mondom, mert helytelennek tartom a kapcsolatunkat.
- Nem. Te hazudsz. Kizárt, hogy inkább Mike-al akarj lenni, mint velem - a mondat végére már kiabál. Megbántódott. Új érzi, hogy elárultam. Pedig, ha tudná, hogy nekem is mennyire fáj, így látnom Őt. Ha tudná mennyi fájdalmat okoz azzal, hogy így beszél Mike-ról. Nem ért meg engem, de ez így van rendjén. Majd elfogadja. Úgy sincs más választása.
- Justin, figyelj rám! Neked családod van. Olyan, amibe nekem nincs helyem. Te döntöttél így hónapokkal ezelőtt. Eljegyezted Selenát, aki már hat hónapos terhes a TE gyermekeddel. Tovább léptél. Most add meg ezt a lehetőséget nekem is - könnyek potyognak szemeimből, miközben beszélek. Borzalmas érzés volt hangosan kimondani az igazságot. Pedig ez a helyzet. Ő Selenát választotta, míg én Mike-ot. Egyik sem a legokosabb döntés volt, de ez már így van. Én boldog vagyok így. Ha Ő nem az, az már igazán nem az én problémám.
- Nem lehetsz vele! Ő egy állat! Nem emlékszel rá, hogy összevert? Talán elfelejtetted, hogy megfenyegetett? Hogy az életedre tört többször is? Ne légy naiv Cassy. Miért az választod, aki kegyetlen volt hozzád? - üvölt velem és össze-vissza hadonászik, miközben próbál meggyőzni arról, hogy Ő a helyes választás. Behunyom szemeim. Próbálom kizárni a hangját, de nem tudok elég erősen koncentrálni ahhoz, hogy ne halljam szavait. Minden idegzetemre szükségem van ahhoz, hogy visszafogjam magam. Muszáj kiadnia a dühöt, amit érez. Le kell nyelnem mindent, amit mond. Nem szabad magamra venni sértéseit, mert csak a sértettség beszél belőle. Emlékeznem kell arra, hogy Ő nem ilyen valójában. Nem szabad elfelejtenem, hogy Ő egy kedves, törődő srác, aki képes bármit megtenni szeretteiért. De nem tudok tovább csendben maradni. Muszáj elhallgattatnom. Nem bírom tovább hallgatni. Kinyitom a számat és kiengedem a felhalmozódott feszültséget. Torkom szakadtából sikítok, egész addig míg már nem kapok levegőt. Hangomat a felkerekedő szél magával viszi mérföldekre. Justin ijedten mered rám. Meglepte cselekedetem. Kimerülten nézek rá. Tekintetem gyűlöletet sugároz. Nem bírok rá nézni. Már nem érzek iránta mást, csak szánalmat. Ezzel a viselkedésével örökre elásta magát előttem. Ha igazán szeretett volna, sose engedett volna el. Sose játszotta volna meg magát. Sose hitegetett volna azzal, hogy majd miattam megváltozik. Sose hazudott volna nekem.
- Menj el és soha többé ne gyere vissza - hangom határozott, vissza utasítást nem tűrő. Értetlenül néz rám. Szólásra nyitja száját, de tekintetem láttán inkább csendben marad, de nem mozdul. - Magyarázatot akarsz? Legyen. Miért Mike-ot választottam? Mert Ő olyan életet tudott kínálni nekem, amilyet te sose tudnál. Elköltözött, felhagyta a régi szokásait és most tényleg programozóként dolgozok egy jól menő cégnél. Támogatott a táncos karrieremben. Segített bekerülni a társulathoz és eddig szinte az összes előadásomon ott volt. Nem tesz üres ígéreteket. Fontos vagyok neki és én vagyok az egyetlen, akit szeret. Hajlandó volt eltűrni a kiborulásaimat és ahelyett, hogy közönyös lett volna velem, mint te tetted, inkább azon törekszik, hogy megnevettessen. Szeret engem. Csak is engem. És én is szeretem őt. És mindent elfogok követni azért, hogy újra velem legyen. - szégyenkezve, lesütött szemekkel áll előttem. Mikor felemeli fejét, bűnbánó tekintettel néz rám. - Kérlek most menj el. Egyedül akarok maradni. - aprót bólint majd az ajtó felé veszi az irányt. Még mielőtt belépne a lakásba, utoljára végig mér. Mintha az emlékezetébe vésne. Tudja, hogy többé nem fogunk találkozni, vagy legalábbis nem önszántunkból. Megértette, hogy ez itt a vég. A mi szerelmi történetünk vége.

2 megjegyzés:

  1. Drága barátnőm!

    Elszomorító látni, hogy Cassy nem tud együtt lenni Mike-kal és egy ügyvéd se képes elvállalni az ügyét. Nagyon meglepett viszont Justin váratlan felbukkanása. De nem értem miért próbálkozik folyton Cassynél ha ott van neki Selena és a születendő gyerekük, aminek nagyon örülök! Remélem e történtek után megértette és nem zaklatja többet Cassyt. Hisz ezzel csak még nagyobb fájdalmat okoz mindkettejüknek. Viszont nagyon kíváncsi leszek a folytatásra akár mikor is lesz az. De remélem addigra Mike is szabad lesz és hallunk majd a többiekről is.
    Nagyon tetszett a monológod az elején és a kép is remek illusztrációt adott!
    Sok sikert az Egyetemhez! ;)

    Puszi, Bianka <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Barátnőm!

      Nagyon hálás vagyok, hogy még mindig kitartasz emellett a történet mellett. Szavakba se tudom foglalni, hogy mennyire jól esik, hogy részről részre még mindig itt vagy és támogatsz. Ezért egy hatalmas köszönöm-mel tartozom neked!
      Nagyon jó megfigyelő vagy és mindig öröm olvasni, hogy milyen konklúziót vonsz le egy-egy részről. Mozgalmas lesz a következő időszak mindegyik szereplő számára és nagyon remélem, hogy nem fogok csalódást okozni vele.
      Köszönök mindent és próbálok sietni a folytatással!

      xxAlexis

      Törlés